Történelmi érdekességek blogja

Aetius

Dátumozás a középkorban

2023. december 12. - Történelemtanár_

Napjainkban a dátumozás közismert módon és globálisan alkalmazva történik, ám a középkor jelentősen eltérő módszereket használt. Hogyan kelteztek eleink mondjuk ezer esztendeje? 

A jogbiztosító céllal kelt okleveleken például mindig feltüntették a kibocsátás dátumát, igaz, nem a napjainkban használt év-hó-nap megjelöléssel. Az év jelölésére több lehetőség is kínálkozott. Az egyik legelterjedtebb az uralkodási év volt. A császárok Nagy Károly, a pápák I. Hadrianus óta, a magyar királyok következetesen II. András óta jelölték, hogy az oklevél trónra lépésük hányadik évében kelt. Az uralkodás kezdetének ismerete lehetővé teszi az ilyen évjelölés pontos átszámítását. A számolásból adódó esetleges pontatlanságokat a napjainkban is használatos keresztény évszámítás megjelenése és elterjedése küszöbölte ki.A keresztény éra kezdőpontja Krisztus születése. Először Dionysius Exiguus római apát alkalmazta, érvényre jutását pedig Beda Venerabilisnak köszönhette, akinek Az időkről című munkája révén valamennyi keresztény népnél elterjedt. A többi számítási módot azonban csak a középkor végén tudta teljesen kiszorítani, s a pápai oklevelekben is csak a 10. század második felétől alkalmazták.

A különféle érák létezése mellett nehézséget okoz, hogy a középkorban helyenként változott az év kezdő napja. Az azóta egyeduralkodóvá vált január 1-jei évkezdést - habár ismerték - a 14. századig ritkán alkalmazták a hivatalos okiratokban, krónikákban. Csak a 16. század után vált Európa-szerte általánossá. Emellett évkezdő napnak számított március 1. (Velencében a 18. század végéig használták); március 25. (pl. Firenzében vagy Angliában, ahol az adózási évnek még ma is ez a kezdő napja); húsvét - annak ellenére, hogy évről évre más napra esett (pl. Franciaországban); szeptember 1. (a bizánci császárságban és a görög vallást követő népeknél), valamint a leginkább elterjedt december 25., karácsony. Magyarországon többnyire ez utóbbi volt használatos. A 13. századtól elvétve előfordult január 1-jei évkezdés is, amely a december 25-31. között írt oklevelek esetében nehezíti meg a helyes dátum megállapítását.

A napi dátumot a középkorban is jelölhették a mai formában, megjelölve a hónapot, napot, ez volt azonban a legritkább. Magyarországon például leginkább az egyházjogi ügyekben tevékenykedő közjegyzők kelteztek ily módon. Az általuk kibocsátott oklevelek mennyisége azonban csupán töredéke a hazai oklevéltermésnek. A hónapok latin elnevezését a középkor a rómaiaktól vette át, s azóta is ezt használjuk: januarius, februarius stb. Emellett több nemzeti nyelvben a hónapoknak létezett más elnevezése is. A magyarban például a hónap legjelentősebb egyházi ünnepéhez kapcsolódott.

A legelterjedtebb keltezési mód is a különböző ünnepekhez kötődött: ha a megjelölni kívánt időpont ünnepnapra esett, a dátum az ünnep nevét tartalmazta, ha a kalendárium arra a napra nem tüntetett fel ünnepet, azt jelezték, hogy milyen ünnepnap előtt vagy után, a hét melyik napján történt az esemény vagy kelt az oklevél. Nézzünk néhány példát! Ha az oklevél végén a következő keltezést találjuk: "datum in festo sancti Stephani regis, anno domini MCCCC XL mo", akkor tudjuk, hogy azt a nótárius 1440-ben, Szent István király ünnepnapján, azaz augusztus 20-án írta. Aki az egyházi ünnepeket ismeri, annak naptárt se kell ehhez kézbe vennie. Ha azonban azt olvassuk: "datum feria sexta proxima post festum sancti Stephani regis anno...", akkor a dátum pontos átírásához már oklevéltani naptár szükséges, ha nem áll szándékunkban bonyolult számításokba fogni. Csak így tudhatjuk meg, hogy az 1440-es évben a Szent István nap után feria sexta, vagyis a hét hatodik napja, a péntek augusztus hányadik napjára esett. A hét első napja a vasárnap volt, amelyet azonban Dominica néven jelöltek, feria secunda a kedd volt, feria tercia a szerda, és így tovább. A keltezést az is nehezíti, hogy míg a példában említett Szent István napja mindig augusztus 20-ra esik, addig az egyházi évnek vannak változó ünnepei is: megtartásuk ideje legnagyobbrészt a húsvét időpontjától függ.

A középkorban nem ismerték a ma használatos egy-egy évre szóló naptárt. Úgynevezett öröknaptárt használtak, amelyben csak az állandó ünnepek és a szentek nevei szerepeltek a maguk változatlan helyén. A mozgó ünnepek és a vasárnapok jelölésére az úgynevezett aranyszám és a vasárnapi betű szolgált. A számítás megkönnyítésére gyakran egy naptárkeréknek nevezett ábrát mellékeltek. Ez a számunkra nehézkesnek tűnő keltezési módszer olyannyira népszerű volt, hogy még a 16. század végén, teljesen protestáns vidékeken is a szentek ünnepei szerint kelteztek hivatalos és magánjellegű iratokat egyaránt.

A középkori ember számára az idő múlását legplasztikusabban az egymást követő ünnepek eljövetele jelezte. Egyházi ünnepekhez kapcsolódtak a mezőgazdasági termények beszolgáltatásának napjai és a bírósági határnapok, például Vízkereszt, Szent György stb. octavájára, azaz nyolcadik napjára szólt az idézés. Az ünnepnapok száma Európában időről időre és helyenként is eltért egymástól. Az ünnepek köre évszázadról évszázadra bővült: például a Szentháromság ünnepét XXII. János pápa tette általánosan kötelezővé 1334-ben; Mária látogatásának, Sarlós Boldogasz-szonynak ünnepét VI. Orbán pápa emelte ferences rendi ünnepből általános egyházi ünneppé 1389-ben; Urunk színeváltozásának augusztus 6-án megült napját III. Callixtus pápa a nándorfehérvári győzelem hálaemlékezetére tette az egyházban egyetemessé. Emellett léteztek helyi szentek is, akiket csak egy-egy országban, esetleg csak valamely szűkebb régióban tiszteltek. Míg a Thüringiában ifjan elhalt magyar királylány, Árpád-házi Szent Erzsébet Európa-szerte ismert és kedvelt szentté vált hihetetlenül rövid idő alatt, addig a Magyarországon rendkívül népszerű Szent László király tisztelete alig terjedt túl az ország határain.

A kötelezően megtartandó ünnepeket Magyarországon elsőként a szabolcsi zsinat határozatai írták elő 1092-ben. Az itt felsorolt ünnepek száma - a vasárnapokon kívül - 28, míg az 1493-ban megtartott esztergomi és az 1515-ös veszprémi zsinat már ötvennél is több ünnep megtartásáról rendelkezett. Az ünnepeket parancsolt és nem parancsolt ünnepekre osztották fel. Míg az utóbbit csak az egyházi szertartásokban kellett megtartani, addig a parancsolt ünnepek a hívőknek is két kötelességgel jártak: misehallgatással és a szolgai munkáktól való tartózkodással. Az ünnepek sorából a karácsony és a húsvét mellett - jelentőségét tekintve - mindenütt kiemelkedett az egyházközség saját védőszentjének ünnepe, amely az év egyik legjelentősebb helyi eseménye volt. A nagy búcsújáró helyek, mint például Várad is, ezen az ünnepen vonzották a legtöbb hívőt.legeslegujabb_alairas.jpg

Széchenyi István és az anglománia

Nagyon köszönjük a poszt kikerülését! A korábbiakban a legnagyobb orosz cár, és Hermann Göring élete volt blogunk témája ezúttal pedig a XIX.  századot választottuk és a magyar történelmet, konkrétabban: Széchenyi István sajátos anglomániájáról ejtenénk szót.

szechenyi.jpg

Forrás: wikipedia.org

A gróf elsősorban 1830-ban megírt Hitel című művéről ismert, mely elindította a reformkort mégpedig a mű rendkívül fontos gondolataival és felvetéseivel, ám ennek megírásában és általában véve Széchenyi reform-gondolataiban óriási szerepet játszott a britekhez fűződő sajátos viszonya, mely főleg kiutazásain szerzett élményeire épült.  

Széchenyi Istvánt a magyar arisztokrácia tagjaként élete első felében elsősorban olyan dolgok érdekelték, melyek leginkább a főnemesség kiváltságai voltak: a sok utazás, művelődés, társasági eseményekre járás és a katonai - tiszti karrier megvalósítása. Egy bizonyos ponton azonban a legnagyobb magyar (ahogyan Kossuth nevezte) megelégelte mindezt és a haza fejlesztése illetve a politikai élet felé fordult. Ebben a bizonyos fordulatban jelentékeny szerepet töltött be két angliai utazása katonaévei alatt: az első, 1815-ben még egyedül, a második pedig 1822-ben barátjával Wesselényi báróval. 

Az ipari forradalom kiteljesedési szakaszában járó Anglia egészen elvarázsolta Széchenyi grófot mindkét alkalommal amikor ott járt. A nagyvárosias London, az épülő hatalmas hidak, az egyre szaporodó vasútvonalak, a jól működő és új technológiákat alkalmazó gyárak és a pezsgő brit társadalmi élet mind-mind azt a benyomást keltették a grófban, hogy a szigetország messze megelőzte Európát. Nem is tévedett ebben. Eltökélte tehát, hogy hazatérve saját hazáját is az angolok által megkezdett útra vezeti majd és élen jár fejlesztéseivel és kezdeményezéseivel. Az 1822-es angliai útja után szeretett volna dunántúli mintagazdasága kialakításához hitelt felvenni Bécsben, amit a Magyarországon még mindig érvényben lévő középkori Aviticitas (ősiség) miatt elutasítottak. Ráébredt arra, hogy Magyarország felemeléséhez és Angliához való közelítéséhez alapvető reformokra van szükség (többek közt az ősiségnek és a többi feudális csökevénynek az eltörlésére). 

Politikai pályára lépéséhez megszületett tehát benne a végső elhatározás, amit tettekre is váltott: szögre akasztotta az uniformist (melyet egyébként is tervezett, mert előléptetése őrnaggyá indokolatlanul késett) és 1825-ös híres felajánlása után (amikor egy magyar tudós társaság megalapítására ajánlott jelentékeny összeget a rendi gyűlés előtt), megírta 1830-ban a Hitelt és megkezdte országépítő munkáját.

szechenyi2.jpg

Forrás: cultura.hu

Megkezdte a dunai és balatoni hajózás (és gőzhajózás) fejlesztését modern téli kikötőkkel (hiszen Angliában is kulcsszerepet töltenek be a hajók), kezdeményezte nagy folyóink, legfőképp a Tisza szabályozását (a folyamatos hajózhatóság érdekében), részt vállalt a kereskedelmi bank megalapításában (szintén brit mintára), nemzeti kaszinókat kezdeményezett, hogy a magyar nemesek, angol mintára találkozhassanak egymással a haza sorsának megvitatására, megkezdte a részt vállalt a kereskedelmi bank megalapításában és a haza lóversenyek felélesztésében, nem beszélve a hazai selyem-gyártás (selyemhernyó-tenyésztés) beindításáról és egyéb kezdeményezéséről, mint az első hengermalom megépítése és az iparfejlesztést biztosító törvények megalkotásának javaslata.

Élete egyik főművének azonban a Lánchíd megépítését érezte, mivel pontosan látta, hogy hazánk fővárosa nem tud fejlődni, amíg legfőbb részei között nincs állandóan átjárható híd (a korábbi, kezdetleges hajóhíd helyett). A szívügyévé váló projektet mindvégig kézben tartotta: híd alapot hozott létre és Angliából mérnököt hozott a fővárosba a híd megépítéséhez. Sajnálatos módon azonban a híd 1849-es átadásánál már nem tudott jelen lenni, részint a közben kirobbanó szabadságharc, de legfőképp ideg-összeroppanása okán. Széchenyi gyermekkorától kötődött Ausztriához és a császári udvarhoz, miközben őszinte naivitással hitt abban, hogy Magyarország felemelése lehetséges a bécsi udvar meggyőzésével. Amikor azonban elkezdődtek a harcok nem tudta elviselni a két nép háborújának gondolatát. 

Széchenyi gróf valóban kiérdemelte a legnagyobb magyar megszólítást, mert ő tényleg rengeteget tett hazája felemelkedéséért, miközben az a vágy hajtotta, hogy Magyarország ugyanolyan fejlett, modern, élhető és erős állam legyen mint a kor leghaladóbb királysága: Anglia. 

alairas_vegso.jpg

csik.jpg

Ajánlott posztjaink: Göring, Hitler után a másodikNagy Péter cár / Korhű film: Törvényen kívüli király / A legsötétebb évszázad és a pestis / Ki volt Rózsa Sándor? / Az államalapítás / Poroszország és a Német Birodalom / A hunok népe / Ki volt Aetius? /

aetius_alsolec.jpg
aetius_pergamen_logo.jpg

 

Hitler hivatalos utódja: Göring

Adolf Hitler jelentős létszámú politikai, gazdasági és katonai vezetéssel uralta a III. Birodalmat (illetve a háború során megszerzett területeket) ám ennek a hatalmas kollektívának volt egy kiemelt tagja, akit 1934-ben hivatalosan és törvénybe iktatott módon is Hitler utódjának jelöltek: Hermann Göring. Ő volt a Reichstag (német parlament) elnöke, Poroszország miniszterelnöke, a Luftwaffe (német légierő) főparancsnoka és a haderő birodalmi marsallja. goring.jpg

A kép forrása: simurg.info

Hermann Göring 1893-ban született Dél-Németországban, egy ma 64 ezres városkában, az osztrák határ közelében fekvő Rosenheimben.  Apja, Heinrich Ernst Göring jogi doktorként nagy megbecsülésnek örvendett a vidéken, édesanyja, Franziska Tiefenbrunn a tipikus bajor feleségek egyszerű életét élte a háztartással törődve.

Az öt Göring csemete pályaválasztásáról a családfő döntött és a legokosabb fiát, Hermannt katonai pályára szánta. Akkoriban a hadsereg kiemelkedési lehetőséget kínált, ha bizonyos rendfokozatig emelkedett egy tiszti pályára lépő fiatal. Göring így már 12 évesen kadét-iskolába került.

Az első világháborúban eleinte a nyugati fronton szolgált és az Elzászban folytatott csatákban aktívan és bátran vett részt így korán a Vaskereszt második osztályával tüntették ki. Közben azonban tiszti karrierre vágyott és elismerésre. Bár a repülő fegyvernem még gyermekcipőben járt akkoriban, mégis hatalmas elismerés és népszerűség övezte a sikeres pilótákat, így Göring már a háború második évében eldöntötte, hogy a légierőhöz jelentkezik. Azt 1915-ös háborús esztendőben már pilótaként harcolt.

A háború végéig, vagyis 1918 novemberéig Fokkerével összesen 22 ellenséges repülőt lőtt ki, ami ha nem is helyezte a hallhatatlan pilóta-legendák közé, nevét mindenképp az élmezőny legjobbjainak sorában emlegették. Akkoriban a sztár-pilóta egyébként  a németeknél Manfred von Richtofen volt (a vörös báró), aki 1918 április 21-ig (halála napjáig) 80 ellenséges gépet lőtt ki. Göring azonban így is eljutott az őrnagyi rendfokozatig, sőt végül 1918-ban alezredesként szerelték le. Richtofenhez hasonlóan ő is megkapta bátorságáért a Pour Le Meritét.

A háború után, 1921-ben a müncheni egyetem hallgatója lett, miközben megismerkedett a nácizmussal is. Az egyszerű eszmerendszer, mely a németeket felsőbbrendűnek állította be, azonnal magával ragadta Göringet, így még abban az évben látogatni kezdte a nemzetiszocialista gyűléseket. Még 1921-ben megismerte a nála 4 évvel idősebb Adolf Hitlert, akivel a kölcsönös megbecsülés „talaján” rögtön harcostársak lettek. Göring a náci párt tagja lett, majd Hitler bizalmasa és 1922-től egyik legfőbb embere az SA (Sturmabteilung) élén.

Göring 1923-ban részt vett Hitler első hatalomátvételi kísérletében a müncheni sörpuccsban, mellyel a bajor tartományi kormányt akarták leváltani és helyükre lépni. Ám a német hadsereg bajorországi egységei hűek maradtak a központi vezetéshez és leverték a puccsot. Az egyetlen jelentősebb utcai tűzharcban azonban comblövést kapott Göring és Ausztriába menekült. Itt hosszas kezeléseket kapott, melyek alatt rászokott a morfiumra. Függősége innentől egészen haláláig megmaradt, bár fogságba kerülésekor az amerikaiak, megpróbálták leszoktatni a drogokról.

goring_hitler.jpg

Hitler és Göring 1934-ben. Forrás: Bundesarchiv

Göring karrierje 1928-ban kezdett igazán felívelni, amikor a Reichstag képviselője majd 1932-től elnöke lett. Később, 1933-tól, a nácik hatalomra kerülésétől Hitler porosz belügyminiszterré majd porosz miniszterelnökké, rövid ideig a Gestapo első emberévé tette. Szintén 1933-ban lett légügyi miniszter, ebben a minőségében kezd a Luftwaffe megszervezéséhez.

Göring magánélete nem alakult éppen túl szerencsésen: első házasságát még 1923-ban kötötte, de felesége 1931-ben elhunyt tüdőbetegségben. Másodszor 1935-ben nősült ekkor már nem más volt násznagya, mint maga a Führer.

Hitler választási győzelme, majd 1933-as kancellári kinevezése után, Göring a legfontosabb tanácsadók egyikévé lépett elő. Az ő javaslatára születtek meg az első olyan németországi táborok, ahová politikai foglyokat vitettek és ahová az SA majd az SS záratta a megbízhatatlanokat. Az egyik ilyen Dachau volt, itt halt meg Hitler egyik legfőbb korabeli kritikusa is, Fritz Gerlich újságíró (1934 június 30-án). A Gestapo azaz titkos államrendőség is Göring szorgalmazására jött létre 1933 április 26-án.

A háborús évek

Az 1939-ben kezdődő második világháborúban eleinte kifejezetten kincset ért Göring háborús pilóta tapasztalata, melyet a Luftwaffe élén kamatoztatott, miközben Hitler teljes bizalmát élvezte. Ám az összetettebb légi hadműveletekhez nem értett és a légflotta gazdasági helyzetét sem tudta javítani. Jobban érdekelte a különböző címek halmozása és a kincsek, műtárgyak, festmények, szőnyegek más régiségek begyűjtése.

Göring egyik legjelentősebb melléfogását az angliai csata jelentette, melyben folyamatosan győzelmeket ígért a Führernek, miközben hibás döntései és az értelmetlen bevetések hatalmas veszteségeket okoztak a Luftwaffének. A Führer végül leállította Anglia légi megtámadásának tervét és elhalasztotta a szigetország lerohanását, hogy megmentsen annyi német vadászgépet és bombázót, mely elegendő a háború folytatásához (és például a Szovjetunió megtámadásához). 

Göring népszerűségét tovább csökkentette a Führernél a sztálingrádi fiaskó, amikor a légi-marsall képtelen volt megszervezni a sztálingrádi légihidat, az ott rekedt 300 ezer német katona ellátására. Az egykori utód így 1943-ra érezhetően kegyvesztett lett és a háború második szakaszában már csak a kábítószerek és a harácsolás kötötték le. Kövér Hermann (ahogyan a Führer gyakran hívta) életében fontos fejezetet jelentett Hitler elárulása 1945 április 29-én, amikor bejelentette a Führernek, hogy helyette kezdi meg a tárgyalásokat a szövetségesekkel. Bár arra hivatkozott, hogy ezt azért teszi, mert a Führer az ostromlott és körbezárt Berlinben rekedt, nyilvánvalóvá vált, hogy árulásra készül. Hitler dührohamot kapott táviratának elolvasása után és bántotta, hogy a legrégebbi harcostársa tette ezt vele.

Egyébként Rudolf Hess még régebben volt Hitler mellett, de ő ekkor már évek óta volt az angolok foglya. A másik közeli embere Himmler ugyancsak az utolsó napokban fordult a Führer ellen, amikor Göringhez hasonlóan önállósította magát a szövetségesekkel való tárgyalásokkal. Mindkettejük árulása nagy fájdalmat okozott Hitlernek, aki az öngyilkossága előtti napon elrendelte Göring letartóztatását. Ez ugyan megtörtént, de aztán Hitler halálhírére el is engedték.

Göring a háború utolsó napjaiban Ausztriáéba menekült, majd 1945 május 9-én Salzburg közelében került amerikai fogságba (a 7. hadseregnek jutott a "megtiszteltetés" hogy elsőként őrizhette). Az egykor nagy hatalmú légi-marsall végül a háborús bűnösök nürnbergi perében lett vádlott.

goring_nurnberg.jpg

Göring a nürnbergi perben. Forrás: jpost.com

Rabsága alatt mérték meg a többi náci vezetővel együtt intelligenciáját, mely mindenkit meglepő módon 138-as IQ-eredményt hozott. Göringre végül a nemzetközi bíróság halálos ítéletet szabott ki, ám kivégzése előtt, 1945 október 15-én egy addig elrejtett cián-kapszulával öngyilkosságot követett el cellájában. Burton C. Andrus börtön-parancsnok szerint Göring vagy kezdettől rejtegette a kapszulát (sokak szerint köldökében, majd cellája WC kagylójában) vagy becsempészték hozzá. Akárhogyan is történt, végül gyáván és magányosan halt meg cellája sötétjében.  

 Harmat Árpád

csik.jpg

Ajánlott posztok a blogon: Nagy Péter cár / Korhű film: Törvények kívüli király / A legsötétebb évszázad és a pestis / Ki volt Rózsa Sándor? / Az államalapítás / Poroszország és a Német Birodalom / A hunok népe / Ki volt Aetius? /

aetius_alsolec.jpg

 aetius_pergamen_logo.jpg

 

 

 

A legnagyobb orosz cár: Nagy Péter

I. Péter cár (1682-1725) nem véletlenül érdemelte ki az utókortól a „nagy” jelzőt, mivel reformjaival és hódításaival modernizálta, majd igazi nagyhatalommá tette, és jelentősen kibővítette az Orosz Birodalmat. Máig őt tekintjük az egyik legsikeresebb és legjelentősebb orosz uralkodónak.

nagy_peter_car.jpg

Paul Delaroche festménye Nagy Péter cárról. Forrás: news.cnrs.fr

Ami külpolitikáját illeti, legfőbb célkitűzése a Balti-tengeri kikötők megszerzése volt, mivel ezen fontos térségben Oroszország nem rendelkezett tengeri kijárattal. Második célja délen a Fekete –tengeri partvidék megszerzése lett, mivel az ifjú cár belátta, itt is szükséges kikötők létesítése, különben birodalma örökre elzárt marad az európai kereskedelemtől. A terjeszkedő jellegű háborúkat így Nagy Péter elsősorban ezen két térség megszerzése érdekében vívta meg.

A Fekete-tengeri Azov megszerzésére indított, 1695-1696 közti orosz hadjárat sikertelen volt, mivel az orosz sereg teljes vereséget szenvedett a török tatár erőktől. A második hadjárat ugyanezen térségbe 1698-ban indult, és végre sikert hozott.  (A sikerben szerepet játszott a haderőfejlesztés, nagyarányú flottaépítés és jelentős számú zsoldos alkalmazása is.) A terjeszkedés dicsőségét némileg beárnyékolta, hogy a Fekete-tengeri partvidék később újra a törökök kezére került, és végleges megszerzésére, csak 40 évvel később II. Katalin idején került sor.

Nagy Péter mielőtt hozzáfogott volna a terjeszkedés második célpontjának – a Baltikumnak – a bevételéhez, előbb egy több célt szolgáló nagy európai körutazást tervezett. A körút fő célja egy törökellenes koalíció megszervezése volt, míg másodlagos célként a későbbi modernizációs programhoz szükséges ismeretek és ötletek megszerzését fogalmazta meg az ekkor 25 éves cár. Az 1697-1698 –ban tett utazás - Anglia, Franciaország, Hollandia területein – nagyrészt álruhában zajlott, és jelentős tapasztalatokkal gazdagította Pétert. Ám az elsődleges cél, a török ellenes szövetség helyett végül egy Svédország ellenes összefogás tervével tért haza. Az ötletet II. Ágost lengyel király (1679-1704) vetette fel, és biztosította hozzá a lengyelek mellett a dánok és szászok összefogását is. A terv megnyerte Péter tetszését is, aki azonnal felismerte, hogy amennyiben a szövetség legyőzné a hatalmas svéd hadsereget, úgy Oroszország végre megszerezhetné az olyan régóta áhított Balti-tengeri kijáratot. (Ugyanis a Balti partvidéket Svédország birtokolta.)

Péter tehát az európai körutazásról tettre készen érkezett haza, amit az sem rontott le jelentősen, hogy távollétében fellázadtak uralma ellen a sztrelecek, így nagyszabású terveinek végrehajtása előtt előbb a felkelést kellett levernie. (Összesen 1200 kivégzést rendelt el, bizonyítva, hogy ifjú kora ellenére erős elkötelezettség és határozottság jellemzi.)

A Nagy Északi háború (1700-1721)

A Nagy Északi háborúban (1700-1721) a XVII. századi Európa egyik legerősebb állama, Svédország ellen fogott össze Oroszország, Lengyelország, Dánia és Szászország. A svédellenes koalíciót megalakító három uralkodó: Nagy Péter orosz cár (1682-1725), IV. Frigyes dán-norvég király (1671-1730) és II. Ágost lengyel-szász király (1697-1733) közös érdekből "társult", hiszen az 1700-ban még svéd kézen lévő Baltikum esetleges megszerzése vagy  felosztása mindhármójuk számára óriási nyereséget jelentett volna. Különösen Oroszország számára volt szinte létkérdés a terület megkaparintása, hiszen a Finn-öböl partvidéke kulcsfontosságú meleg-tengeri kijáratot  és így a kereskedelmi fellendülést hozhatta.

A háború elején Nagy Péter serege Narva városánál ütközött meg először XII. Károly (1697-1718) svéd király csapataival, ám az összecsapás nagy svéd győzelemmel zárult, így az ifjú cár kénytelen volt levonni a szükséges következtetéseket. Ezek közül az első az volt, hogy Oroszországnak a végső győzelemhez lényegesen nagyobb és korszerűbb hadseregre van szüksége. Az Északi-háború első szakaszának 1700 és 1707 között időszakában a hadiszerencse inkább Svédországnak kedvezett. Amíg ugyanis Péter cár azon munkálkodott, hogy felfegyverezze a győzelemhez szükséges 200 ezer orosz és 100 ezer kozák katonát, a svédek visszaszorították a Livóniába betörő lengyel-szász erőket. Ám az orosz haderőfejlesztés után Nagy Péter hatalmas támadást vezetett, melynek során kiűzte a svédeket Inregmanlandból, majd bevette a Néva parti erődöket és 1703 –ban elfoglalta a későbbi Szent Pétervár városának partvidékét. A Nagy Péter által alapított város kulcsfontosságú, és az orosz hajózás és kereskedelem számára kulcsfontosságú helyen feküdt, így a cár kilenc évvel később, 1712 –ben az egész Orosz Birodalom fővárosává tette.

eszaki_haboru_map.jpg

Svédország visszaszorulása és Oroszország bővülése (forrás: LINK1, LINK2)

A háború második szakasza kezdetben szintén a svédek győzelmeivel kezdődött, mivel 1707 -1708 –ban sikerült térdre kényszeríteniük Lengyelországot, amikor betörve az országba feldúlták a lengyel városokat, köztük Varsót és Krakkót. Mivel a lengyel király II. Ágost egyben szász fejedelem is volt, így a svéd seregek Lengyelország után Szászországot is elfoglalták, és Drezdában XII. Károly lemondatta II. Ágostot. Az elűzött király helyére saját jelöltjét Leszczyński Szaniszlót (1704-1709) ültette, a kikényszerített Altrandstatti egyezményben. (Az új lengyel uralkodó hatalma azonban csak addig tartott, amíg a svédek győzelmeket arattak. Később, vereségeik után Szaniszlónak távoznia kellett Lengyelországból, és újra visszatérhetett II. Ágost.) A nagy svéd diadal után XII. Károly úgy érezte mostmár legfőbb ellenfelének Oroszországnak kell következnie, és 1708 –ban teljes haderejével megindult Lengyelországból Moszkva irányába.

A svéd támadás északi szárnya Rigából kiindulva igyekezett betörni Oroszország belsejébe, ám Lesznajánál váratlanul orosz győzelem született 1708 október 9 –én. A svéd főerők azonban hittek a végső győzelemben, és álhatatosan vonultak tovább Moszkva felé. A svéd erők hátráltatására Nagy Péter a felperzselt föld taktikáját alkalmazta, vagyis az orosz sereg hátrálása közben gondoskodott arról, hogy se élelem, se más használható dolog ne kerülhessen a hódító katonaság kezébe. Szmolenszk előtt a svéd királyt Mazeppa kozák hetman követei keresték fel, és felajánlották, hogy összefognak vele az oroszok legyőzésére, és segítik őt Moszkva bevételében is. Az ajánlat mögött az Északi-háború kirobbanása óta megromlott kozák-orosz viszony állt. Ugyanis az Északi-háborúban Péter cár rengeteg katonát kért a Zaporozsjei kozák államtól, akiket aztán távoli területeken vetett be, és megtizedelve engedett haza. Emellett a kozákok lakta Ukrajna parasztjaitól erődítményépítéseket kényszerített ki, és kilátásba helyezte a kozák autonómia felszámolását is. Mindezen sérelmek érlelték meg Mazeppa hetmanban a döntést, hogy a kozáksággal együtt átáll a svédek oldalára.

A szövetség gondolata megtetszett a svéd királynak, így közös tervük szerint Szmolenszk előtt délre fordult seregével, hogy egyesüljön a hetman kozákjaival. Ám eközben a kozákok államában nagy változás történt. A cárhoz hű kozák atamánok távollétében leváltották Mazeppát, és helyére új hetmant választottak Ivan Szkoropadszkij személyében. Az új vezető érvénytelennek nyilvánította elődje svédekkel kötött szövetségét, és a kozákok túnyomó többségével távol maradt a harcoktól, vagyis nem indult el a találkozási pontra. Közben a svéd erők Mazeppa kisebbségben lévő kozákjaival megütköztek Nagy Péter orosz seregével, ám Poltavánál (1709 július 8- án) döntő vereséget szenvedtek. A vereséget követően a svédek és Mazeppa dél felé menekültek ki Oroszországból, és a török területeken keresztül tértek haza. (Mazeppa a törökök területén halt meg.) A poltavai vereség megrendítette a svéd hegemóniát, és XII. Károly ezt követően már nem tudott fölénybe kerülni Oroszországgal szemben. Hazatérése után 1716 –ban inkább a dánokkal harcolt, ám amikor megtámadta a dánok uralta Norvégiát, Fredrikshul (ma: Halden) ostrománál elesett.

Az északi háború harmadik szakaszában, a harcoktól addig távollévő Török Birodalom is hadat üzent Oroszországnak, és 1711 –ben a Prut folyónál nagy győzelmet aratott. Az orosz vereség miatt így Nagy Péternek le kellett mondania a Pruti (1711) majd Drinápolyi békében (1713) a Fekete-tenger északi partvonaláról, Azov és Taganrog kikötőiről. Ám északi győzelmei révén szerzett baltikumi területgyarapodások bőségesen kárpótolták Péter, a déli kikötők elvesztéséért.

A háború vége 1719 nyarán jött el, amikor az orosz seregek Stockholm közelében partra szálltak, ez arra kényszeríttette I. Frederika királynőt, hogy béketárgyalásokat kezdjen. (Később 1720 -ban és 1721 -ben is partra szálltak jelentős orosz seregek.) A svéd hadsereg teljes mértékben felbomlott, így 1721. augusztus 30-án megkötötte Oroszország és Svédország a nagy északi háborút lezáró nystadi békét. A békében Oroszország megszerezte Svédországtól a Finn öböl mindkét partját, vagyis az egész Ingermannlandot, és egész Észtországot. Ezzel az Orosz Birodalom kulcsfontosságú kikötőkhöz, gabonakereskedelmi pozíciókhoz jutott. Oroszország a „birodalom” megnevezést innentől használta hivatalosan, és Péter is felvette a „minden oroszok cárja” címet.

Nagy Péter belpolitikája

Nagy Péter belpolitikáját Oroszország modernizálási szándéka hatotta át, vagyis az a cél, hogy birodalmát felzárkóztassa Európához. Először is Oroszországot egy erős, központosított abszolút monarchiává alakította. A központosítás három „pillérét” az állandó zsoldos hadsereg létrehozása, a csak tőle függő, szakképzett emberekből álló hivatali rendszer és közigazgatás megteremtése, és a gazdaság átalakítása jelentette.

Az Északi háború során ébredt rá arra Nagy Péter, hogy Oroszország csak akkor maradhat erős és egységes nagyhatalom, ha modern és elegendő létszámú hadsereget képes fenntartani. Így létrehozta az állandó zsoldos hadseregét, mely bármikor bevethető volt. Oroszország későbbi legfőbb terjeszkedési irányai Lengyelország (Ukrajna, Belorusszia) és Törökország (Fekete-tengeri partvidék) lett, melyhez társult a Közép-ázsiai befolyási övezetek megszerzése is. A legjelentősebb terjeszkedő háborúk Nagy Péter halála után négy évtizeddel, II. Katalin idején következtek, amikor az Orosz Birodalom megszerezte egész Ukrajnát és az egész Fekete-tengeri partvidéket, a Krími övezetekkel együtt.

szentpetervar.jpg

Szentpétervár a XVIII. században. Forrás: wikimedia.org

A gazdaság átalakítását a kincstár feltöltésével kezdte, ugyanis reformjaihoz pénzre volt szüksége. Ennek érdekében bevezette Oroszországban a parasztok által fizetendő fejadót (papok és nemesek mentességet élveztek alóla) és a közvetett adók rendszerét. A közvetett adók nagyobbik részét a fogyasztási adók képezték, melyeket elsősorban az állami monopóliummal bíró termékekre vetettek ki, ilyen volt a vodka, a dohány, a szőrmék és a só. A közvetett adók másik részét az egyházi ás állami szolgáltatások alapján szedték, ilyen volt a születéskori, házassági, temetéskori, és végrendeletekre kirótt adó.

A gazdaság átalakítása kiterjedt a paraszti szolgáltatások megváltoztatására is. Megemelkedett a robot (barcsina) és a pénz és terményjáradék (obrok) is, illetve a jobbágyok egy részének a Nagy Péter által létrehozott állami manufaktúrákban kellett letöltenie feudális munkajáradékát.

A gazdaság és az állam működőképességét növelte, hogy Péter a teljes nemességet szolgálatra kötelezte, mikor eltörölte a votcsina (örökbirtok) és pomesztye (szolgálati birtok) rendszert és helyette minden földet örökölhetővé tett, ám minden nemesnek előírta a hivatali vagy katonai szolgálatot. Az átalakítás során született meg a rangtáblázat 1722 –ben, mely a hadseregben és a hivatalokban egyaránt rangokba sorolta a nemességet. (Összesen 14 fokozat született, legalul a zászlós illetve a hivataloknál iktató állt, míg legfelül a tábornagy illetve kancellár helyezkedett el. A 14 –ből a legfelső 8 szintet az örökletes nemesek foglalhatták el, míg az alsó szinteket a személyre szóló nemesség töltötte be.)

Az orosz gazdaság alapját a merkantilizmus képezte, vagyis Péter igyekezett az export növelésével és védővámokkal segíteni a nemesfém beáramlást. Emellett jelentős volt az ipartámogatás az állami manufaktúrák megteremtésével. A cár a Donyeck és az Ural  térségében nehézipari, a moszkvai és szentpétervári területeken pedig textilipari központokat alakított ki, az állami manufaktúrák létrehozása segítségével.

Nagy Péter gyökeresen átalakította az orosz közigazgatást, amikor 1708 –ban összesen nyolc kormányzóságot hozott létre, melyek a továbbiakban központilag delegált tanácsok és kinevezett kormányzók irányításával működtek. Az egyes kormányzóságokon belül tartományok (50 tartomány / kormányzóság) illetve azokon belül területek jöttek létre. Az alsó fokú közigazgatást kinevezett falusi vezetők és faluközösségek (obscsinák) igazgatták. A közigazgatás tehát központosított lett, hiszen a Moszkvából a cár által kinevezett kormányzók irányították.

A törvényhozói hatalom megreformálásában fontos változás volt 1711 –ben a bojár duma megszüntetése, és helyette szenátus létrehozása. A szenátus egyszerre látott el törvényhozói, bírói és kormányzati illetve közigazgatási feladatokat, és gyakorlatilag az 1722 –ben létrehozott főügyészi hivatal ellenőrzése alatt állt.

A végrehajtó hatalom átalakítása során Nagy Péter a prikázok helyett 1722 –ben kilenc kollégiumot hozott létre, melyek svéd mintára minisztériumokként működtek. Így alakult meg a külügyek, bevételek-kiadások, igazságügy, hadügy, kereskedelem, admiralitás, bányászat és iparügyek kollégiuma. A kollégiumok élén egy-egy orosz elnök és mellette egy-egy külföldi alelnök állt, illetve alattuk titkárokból és írnokokból álló kancelláriák működtek.

orosz_bojarok.jpg

Orosz bojárok a XVIII. században. Forrás: LINK

Péter közigazgatási reformjai kiterjedtek az egyházra is, amikor 1721 –ben eltörölte az egyházat az államtól függetlenül vezető pátriárka rangot. A helyébe a Legszentebb Szinódus testülete állt, mely már az állami vezetéssel összefonódva vezethette az orosz görög-keleti egyházat. A szinódus elnöke maga a cár volt, és emellett működését állami főügyész ellenőrizte a szervezet működését. Innentől kezdve az egyház bevételeit az állam is használta, a pópáknak a cárra is hűséget kellet esküdniük, sőt ha a gyónáskor államellenes tevékenységről szereztek tudomást, akkor ezt kötelezően jelenteniük is kellett.

Nagy Péter cár három legjelentősebb reformterület (hadsereg, gazdaság, közigazgatás) mellett fontos változásokat hajtott végre az élet egyéb területein is. Így például az oktatásban bevezette az állami irányítást, nagyobb óraszámot kaptak az alkalmazotti tudományok (pl.: matematika, mérnöki tudományok) és jelentős számú új iskola épült. Az új iskolák közt ki kell emelni az 1701 –ben alapított moszkvai hajózási és tüzériskolát, az 1712 –ben alapított moszkvai mérnökiskolát és legfőképpen az 1724 –ben létrejött Tudományos Akadémiát.

Mindemellett az oroszok mindennapi életmódja is megújult, mert a cár még a külsőségekben is a modernizációt akarta elérni. (Ennek egyik érdekes példája volt a szakálladó, mellyel a nyugatiasabb külső elérését szerette volna biztosítani.) Kialakult a nagyvárosokban a szalonélet, és a kaftán helyett elterjedt a nyugatias öltözködés is. Nagy Péter bevezette a nyugati naptárat, ám a Gergely pápa féle módosítást nem vette át, így innentől kezdve a 12 napos eltérés megmaradt az európai és az orosz naptárak között. Szentpétervár az ország kulturális és szellemi központja lett, itt már megjelentek az első újságok, színházak, múzeumok, közkórházak is.

Nagy Péter élete utolsó éveiben az utódlás kérdésével és az Orosz Birodalom egységével foglalkozott. Utóbbi érdekében alakította ki az orosz állam homogenizációját, amikor elrendelte 1785 –ben, hogy minden meghódított terület nemességének az orosz államhoz és cárhoz kell igazodnia és asszimilálódnia. Létrehozta a preobrazsenszk prikázt, mely az államellenes büntetteket vizsgálta ki, és afféle politikai rendőrségként ügyelt az ország egységére. Emellett gondot fordított arra is, hogy az orosz nemesség szemében örökre legitimálja a cári hatalmat.

Utódlás kérdése

orosz_carok.jpg

Forrás: tortenelemcikkek.hu

Bár Péternek születtek fiai, azok rendre el is haláloztak. A trónörökösnek kiszemelt Alekszej nevű fia – aki első házasságából született - egy apja elleni összeesküvés vádjába keveredett, és halálra ítélése előtt halt meg szélütésben. Így végül Péter 1722 –ben új törvényt fogadtatott el, melyben rögzítették, hogy a mindenkor cár maga jelölheti ki utódját, aki nem feltétlenül kell, hogy valamelyik fia legyen, elegendő ha az illető a Romanov házból származik. Amennyiben a cár nem él az utód kijelölés jogával, úgy a primogenitúra elve szerint a Romanov-ház legidősebb férfi vagy női tagja lehet az új uralkodó.

A fentiek szerint így Péter maga jelölhette ki családjából az új uralkodót, ám ezt egészen halála napjáig halogatta, így végül az új cár megnevezése elmaradt. A trónt végül második felesége Katalin foglalta el, nagyrészt a Katalint támogató preobrazsenszkij gárda és annak vezetője Mensikov segítségével.

Nagy Péter és Katalin megismerkedése rendhagyó módon történt. Péter ugyanis 1703-ban találkozott egy Marfa Szkavronszkaja nevű litván parasztlánnyal, aki az oroszok kezére került, amikor azok elfoglalták Marienburgot. Ez a nő áttért az ortodox hitre és felvette a Katyerina nevet. Péter egyik jóbarátja, Mensikov befogadta, s Katyerina nála találkozott a cárral, aki azonnal a szeretője lett. Péter már 1707 novemberében titokban feleségül vette, de a hivatalos esküvőre 1712. február 19-éig várni kellett. Ezt követően Katalint cárnénak ismerték el.

 Harmat Árpád

Felhasznált irodalom: 

  • Niederhauser-Font-Krausz-Szvák: Oroszország története. Maecenas Kiadó, Bp, 1997
  • Font Márta-Niederhauser Emil-Krausz Tamás-Szvák Gyula: Oroszország története. Maecenas, Bp. 1997.
  • Harmat Árpád: Oroszország története a kezdetektől Nagy Katalinig - tortenelemcikkek.hu - 2015.01.31

csik.jpg

Ajánlott posztok a blogon: Korhű film: Törvények kívüli király / A legsötétebb évszázad és a pestis / Ki volt Rózsa Sándor? / Az államalapítás / Poroszország és a Német Birodalom / A hunok népe / Ki volt Aetius? /

aetius_alsolec.jpg

 aetius_pergamen_logo.jpg

 

Egy korhű történelmi film a középkorból

Eredeti megjelenés: mafab, Harmat Árpád

Hivatásomból adódóan imádom a történelmi filmeket, és az elmúlt években két nagyon színvonalasat is volt szerencsém látni: az egyik a 2021-es Az utolsó párbaj (melyet 85-90%-ra értékeltem, annyira ütősnek találtam) a másik pedig netflixes Törvényen kívüli király (Outlaw King), mely bár 5 éves film (2018-as) csak nemrégiben sikerült megtekintenem. Posztom most erről a filmről fog szólni.

Egészen lenyűgözött történet-hűségével, képeivel és szerintem nagyszerű színészi teljesítményeivel. David Mackenzie korábbi rendezéseit nem ismertem, de ezek után odafigyelek munkásságára, az Outlaw King ugyanis zseniális. Mondjuk elsősorban történelem-fanoknak való és azoknak, akik szeretik a középkorban játszódó sztorikat, de azért nagyközönség is élvezni tudja látványvilágát.

torvenyen_k_kiraly.jpg

Az alaptörténet ott folytatódik, ahol Mel Gibson nagy klasszikusa, a Rettenthetetlen lezárul: vagyis a XIV. századi Skóciában vagyunk a William Wallace-féle felkelés leverése után, 1305-ben. Sir Robert the Bruce (Chris Pine) ugyan tétlenül nézi Wallace vesztét, ám halála után nem sokáig tűri az angolok elnyomását. I. (Nyakigláb) Edward (Stephen Dillane) két évvel éli túl Wallace -t, ám ebben a bizonyos két évben folytatja Skócia kiszipolyozását, így Robert aktivizálódik: először ugyan behódol Edwardnak, de később skót királlyá koronáztatja magát (amihez joga van miután kinyírja fő riválisát). Csakhogy a britek "törvényen kívüli" királyként kezelik és elfogató parancsot adnak ki ellene. Közben maguk a skótok sem egységesek Robert királyként való elfogadását illetően: egyik részük támogatja, másik részük viszont nem áll mellé, mert megölte fő riválisát (John Comynt, a Balliol-ház leszármazottját).

Robert meglehetősen kevés hívével tehát bujkálni kényszerül. Közben megnősül, miután megkéri a szépséges (alig 21 éves) Elizabeth Burgh (Florence Pugh) kezét. Kettejük kapcsolatának bemutatása a film egyik legszebb része. A középkorban meglehetősen ritka volt ugyanis a szerelmi házasság, főleg a nemesek körében, akik többnyire birtokokért vagy címekért házasodtak, szinte mindig érdekből. Éppen ezért különleges Robert és Elizabeth házassága, mely a valóságban is szerelemre épült. Chris Pine és Florence Pugh kitűnően alakítják szerepeiket, játékuk egyszerre visszafogottan érzelmes és intelligensen tiszta. A két színészt egyébként is minden elismerés megilleti: Pugh kisasszony ugyan a forgatás után két évvel egy felszínes (bár látványos) akciófilmbe fogott (Fekete özvegy), a Törvénytelen királyban nyújtott alakítása komolyabb szerepekre is predesztinálja (szerintem). Szívből remélem, hogy láthatjuk még nagyobb színészi kihívásokat jelentő filmekben is.

Ami a film sztoriját illeti: Robert szembeszáll az angolokkal, és miután 1307 nyarán meghal a félelmetes hadvezér hírében álló I. Edward, komoly esélye nyílik arra, hogy végre elzavarja Skóciából a briteket. A döntő csatára 1314-ben Bannockburn mezején kerül sor, ahol I. Robert skót király megveri II. Edward seregét. Főhősünk élete hátralévő részében, még 15 évig élt boldogan családja körében, biztosítva hazája függetlenségét. Ami a negatív karaktereket illeti, kiemelkedik Billie Howle alakítása, aki történelemhűen alakítja a belső őrlődésekkel teli walesi herceget (a későbbi II. Edwardot).

Összességében: a Törvényen kívüli király egy látványos, ugyanakkor tartalmas és történelem-hű dráma, nagyszerű alakításokkal. Nem jellemzik olyan hibák, melyek a Rettenthetetlent bár kevésebb csatát láthatunk benne. Értékelésem erős 85%. Érdemes megnézni mindenképp!

Történelmi filmek

csik.jpg

Ajánlott posztok a blogon: A legsötétebb évszázad és a pestis / Ki volt Rózsa Sándor? / Az államalapítás / Poroszország és a Német Birodalom / A hunok népe / Ki volt Aetius? /

aetius_alsolec.jpg

 aetius_pergamen_logo.jpg

A középkor legsötétebb évszázada és a nagy pestisjárvány

Ha a középkorról hallunk, egyből társítjuk a "sötét" jelzőt a kifejezéshez, melyet középiskolai tanulmányainkból ismerünk. Kérdés azonban, hogy miért "érdemelte ki" ez a történelmi időszak ezt a megbélyegző jelzőt és az ezer esztendős korszakot tekintve melyik évszázad lehetett a legválságosabb?

bizanci_szerzetesek.jpg

Középkori bizánci mozaik a VI. századból (Forrás: LINK)

Nos, ha az egész középkort vizsgáljuk (476-1492), mindenképpen érdemes kiemelnünk, hogy egy nagyon heterogén időszakról van szó, melyet az angol nyelvű terminológia eleve többes számban emleget (Middle ages), jelezve, hogy itt bizony több, egymást követő úgynevezett "al-időszakról" vagy "al-fejezetről" van szó. A Nyugat-Római Birodalom 476-os felbomlása utáni első 250 év (a poitirersi csatáig) a középkori feudális-keresztény rend kialakulásáról és az úgynevezett technikai forradalomról szólt. Ezt követte a korai-lovagkor és a kalandozások kora, melyben már a IX. századtól egészen a XI. századig arab, normann, viking, magyar és szeldzsuk támadások egyszerre fenyegették Európa különböző részeit, nem beszélve a rabló lovagok jelentette állandó veszélyekről. Következett a keresztesek kora (és az invesztitúra háborúk időszaka) vagyis a XI-XIII. század melyet aztán járványok, felkelések és nagy háborúk évszázada követett, vagyis a XIV. század. Ezzel el is érkeztünk a poszt érdemi részéhez, ahhoz az időszakhoz melyet a legsötétebbnek és legválságosabbnak nevezhetünk. Ez bizony a XIV. század, tehát az 1300 és 1400 közötti időszak Európában.

Ezt az évszázadot nálunk Magyarországon a tartományurak és Anjouk koraként ismerjük, amikor kihalt az Árpád-ház és a hatalom az Anjou családból származó Károly Róbert, majd fia, Nagy Lajos király kezébe vándorolt. Mindketten sokat háborúskodtak (Havasalfölddel, Velencével, Litvániával sőt a Nápolyi Királysággal is) és az ország belső viszonyai is (például a belső birtok-harcok a nemesek között) csak nagyon lassan rendeződtek. Nehéz időszak volt tehát ez a magyarság számára is.

Miért volt annyira válságos a XIV. század?

Ha az említett évszázad válságait vesszük sorra, akkor időrendben az első, az úgynevezett 100 éves háború kirobbanása 1337-ben, mégpedig a középkori Anglia és Franciaország között. A konfliktus lángba borította egész Észak-Franciaországot, miközben mindkét királyságban hatalmas paraszt-felkelések is zajlottak, nem beszélve a járványokról, elsősorban az 1347-ben kezdődő nagy pestis járványról. Háromszorosan is hullott tehát a lakosság, hatalmas emberveszteségekkel szerte a kontinensen. Ahol nem a 100 éves háború tombolt éppen, ott a pestis pusztított, ahol egyik sem, ott parasztfelkelések zajlottak vagy ha az sem, akkor egyéb háború folyt, esetleg a nemesek küzdöttek egymással belháborúkban.

Zaklatott korszak volt, melyben a halál a mindennapok részét képezte. Ráadásul az egyház sem kegyelmezett: vasszigorral követelte meg az ájtatos engedelmességet és az eretnekség, hitetlenség, boszorkányság legkisebb jelére is azonnal inkvizíció elé citálhatott bárkit. Az inkvizíciós bíróságok pedig gyakran éltek kínvallatással és halálbüntetés kiszabásával. A kivégzések egyébként is nagyon gyakoriak voltak, mindig nyilvánosan zajlottak és gyakran kínhalált (halálig történő kínzást) jelentettek. A század elején így végezték ki például William Wallace skót felkelőt (1305 augusztus 23-án) elképesztő kegyetlenséggel: a kibelezés és felnégyelés élve történő megkezdésével. Halál járt szinte mindenért, egyházi bűnökért a máglyahalál (élve elégetés).

kozepkori_kivegzes.jpg

Egy 1358-as parasztlázadó lefejezése (Szent Denis Króniak) Forrás: meisterdrucke.fr

A falvak jobbágyait a földesurak sanyargatták a magas adókkal, így többnyire éheztek a parasztok, a városokat pedig rablócsapatok fosztogatták, így a korszakban szinte mindenhol városfalakat emeltek ellenük. De így is gyakori volt a városok lerohanása, felgyújtása. A tipikus középkori városban mindent ellepett a mocsok és a szemét, az emberek nem fürödtek (a mosdáshoz szükséges meztelenséget erkölcstelennek, a mosdóvizet pedig betegségek terjesztőjének tartották). Az orvoslás gyermekcipőben járt és mivel az egyház tiltotta a boncolásokat, az ispotályokban "gyógyítók" szinte semmit nem tudtak az anatómiáról. A sebeket ugyan bekötötték, de minden másra az ima és az érvágás volt a kezelési mód, amikor a betegséget okozó "bűnös vért és mérget" lecsapolták. Általános volt tehát a nyomor, csupán az alig 5%-ot alkotó nemesség és főpapság dúskált a javakban, evett-ivott-paráználkodott és lovagi tornákon mulatott, ám közben a király szolgálatában vívott háborúkban is részt vett, gyakran maradva holtan a csatatéren.

Ami a 100 éves háborút illeti ...

A háborúra a legfőbb okot a két ország számára egy trónvita adta, mert Franciaország koronájára benyújtotta igényét a brit uralkodó, III. Edward, mondván, hogy édesanyja révén (aki IV. Fülöp francai uralkodó lánya volt) mindenképpen joga van erre. A franciák válaszul gyorsan megkoronázták IV. Fülöp unokaöccsét Valois Fülöpöt (VI. Fülöp néven), de a háború így is elkerülhetetlenné vált. A harcok első szakaszában az angolok kerekedtek felül, előbb a Crécy csatában (1346) majd a Poitiers melletti ütközetben is (1356) hatalmas diadalt aratva a franciák felett. A háború második szakasz azonban - mely 1360-ban kezdődött V. Károly francia és III. Edward angol királyok között - már a franciák győztek. Diadalmukat két tényezőnek köszönhették, egyrészt tengeri győzelmüknek La Rochelle partjainál, másrészt annak az angolok számára tragikus ténynek, hogy betegségben elhunyt legjobb hadvezérük a legendás "fekete herceg", aki trónörökösként (mint III. Edward legidősebb fia) a korona várományosa is volt. (Így fia, II. Richárd lett a brit uralkodó 1377 és 1399 között.)

crecy_csata.jpg

A crécy csata 1346 augusztus 26-án (forrás: worldhistory.org)

A 100 éves háború pusztító csatái alatt mind Franciaországban, mind pedig Angliában is pusztító parasztfelkelések zajlottak, a jobbágyság sanyarú helyzete és az állandó éhínség miatt. A lakosság tekintélyes része nem jutott élelemhez, a gyermekek nagyon korán meghaltak és a várható életkor is mélypontra zuhant. Aki megélte az 50-et, az már idős embernek számított és ritka volt, ha eljuthatott valaki a  mai értelembe vett idős, vagy szép korhoz. A háborúkkal, felkelésekkel teli Európa számára a korszak legnagyobb csapását a pestis megjelenése jelentette, mely 1347 és 1353 között elpusztította Európa lakosságának egyharmadát (90 millió emberből 30 milliót megölve).

A nagy pestisjárvány

A járvány megjelenése a Krím félszigeten fekvő Kaffa városához kötődik, mely 1261-től Genova fennhatósága alá tartozott. A települést 1345-ben vette ostrom alá a mongol Arany Horda kánja, I. Dzsanibég, akinek két oka is volt Kaffa bevételére: egyrészt csábította a város gazdagsága (és kifosztásának lehetősége), másrészt egy tatár tiszt gyilkosai is ott rejtőztek a település falai között és a kán megakarta büntetni őket (és bujtatóikat). Az ostrom azonban kezdetben nem volt sikeres, így a mongolok cselhez folyamodtak: ostrom-hajítógépeikkel pestises elhunytakat kezdtek a városfalakon belülre juttatni, hogy ott elterjesszék a halálos kórt. A trükk bevált: a pestis tönkretette Kaffát, mely így a mongoloké lett. Ugyanakkor a megfertőzött menekültek Európába hazatérve azonnal elterjesztették a kórt Dél-európai kikötővárosaiban és a pestis villámgyorsan megjelent szinte mindenhol Európában. Magyarországot és Lengyelországot azonban jórészt kikerülte a járvány, mert hazánk és a lengyelek állama nem estek a legfőbb európai kereskedőutak nyomvonalába.

A Fekete halál azonban Dél- és Nyugat-Európában iszonyatos pusztítást vitt végbe. A pestis-baktérium (melyet később Yersinia néven emlegettek a XIX. századi beazonosításától kezdődően mégpedig Alexandre Yersin után, aki tudományosan is vizsgálta) két válfajában gyilkolt: a búbópestis és a tüdőpestis képében. Előbbi a nyirokcsomók duzzadásával járt, majd a gubók véres kifakadását okozta, miközben a felületi vérellátási gondok miatt fekete foltokat (elhalásos részeket) idézett elő a test különböző részein (főleg az orron és az ujjakon). Innen a "fekete halál" elnevezés. A pestis másik válfaja a tüdőpestis még gyorsabban ölt és véres, habos köhögés volt legfőbb tünete. A korszak egyes nagyvárosaiban a pestis a lakosság közel egyharmadát, néhol felét is megölte, sok helyen tucatszám hevertek minden utcában a holtak. Egyes települések bevezették a pestis-rendőrséget és a pestis-doktorok alkalmazását. Előbbiek bezárták (bedeszkázták) és megjelölték a pestises házakat, ahonnan 40 napig nem jöhettek ki a lakók (ha egyáltalán akadt köztük túlélő), utóbbiak pedig sajátos madárcsőr-szerű maszkokba öltözve (melyeknél a csőr-részben gyógyfüveket helyeztek el) próbálták elkülöníteni az egészségeseket.

pestis_doktor.jpg

Pestis doktor. Forrás: hosted.lib.uiowa.edu

Az emberek Isten büntetésének vélték a pestist, így terjedt az úgynevezett "flagelláns mozgalom". A kifejezés a latin flagello azaz ostorozó szóból ered, mivel követői önmagukat verték véresre, miközben vallási rigmusokat kántálva meneteltek, saját hátukat korbácsolva. A mozgalom egészen 1349-ig virágzott (a kontinens déli és nyugati országaiban), mígnem VI. Kelemen pápa betiltotta őket.

A XIV. századi tendenciák, például a 100 éves háború, a parasztfelkelések folytatódtak az elkövetkező évszázadokban is (a 100 éves háború 1453-ban ért csak véget) de a pestis már nem tért vissza akkora erővel mint 1347 és 1352 között és a reneszánsz illetve humanizmus XV-XVI. századi megjelenésével az egyház túlhatalma is mérséklődött (a reformációt követően visszaszorulni kezdett). A középkor megítélése viszont napjainkban is változatos még a történészek körében is.

 Harmat Árpád

Felhasznált anyagok:

csik.jpg

Ajánlott posztok a blogon: Ki volt Rózsa Sándor? / Az államalapítás / Poroszország és a Német Birodalom / A hunok népe / Ki volt Aetius? /

aetius_alsolec.jpg aetius_pergamen_logo.jpg

 

Ki volt valójában Rózsa Sándor?

Ki volt valójában Rózsa Sándor? Sok embernek a neve hallatán a "betyár" szót jut eszébe, melyhez némi gondolkodást követően a magyar pusztában fosztogató köztörvényes bűnöző képe társulhat. Ez a kép nem is áll messze a valóságtól, ám ennél sokkal árnyaltabb is egyúttal. A helyzet az ugyanis, hogy Rózsa Sándor olyan történelmi közegben élt, amikor a magyarság a szabadságáért és függetlenségéért harcolt, amit az osztrák elnyomókkal szemben vérrel kellett kivívnia. EBBEN a helyzetben pedig az osztrákokat ölő és a haza ellenségeit legyőző pusztai betyár alakja, aki ráadásul főleg inkább a gazdagokat fosztogatta (újkori magyar Robin Hoodként) sajátos népi hőssé válhat. Nem véletlen, hogy máig emlékezünk rá és annyi népi hagyomány, ének és mese őrzi emlékét még ma, 2023-ban is.

rozsa_sandor1.jpg

A kép forrása: szeged365.hu

Rózsa Sándor (1813-1878) életét maga a történelem osztotta szakaszokra, melyekben mindvégig a hős és a köztörvényes bűnöző vékony határvonalán egyensúlyozott. Az 1848/49 –es forradalom és szabadságharc kettéosztotta életútját: a harcokat megelőzően a magyar alföldi tanyavilág egyszerű bűnözője volt csupán, ám a szabadságharc alatt betyárseregével Kossuth megbízásából harcolva, pozitív háborús hőssé magasztosult. Aztán a forradalom után újra bűnözővé változott, ám ekkor már Magyarország felett önkénnyel uralkodott az elnyomó Ausztria, így a hatalom ellenében tevékenykedő – rabló, fosztogató – Rózsa Sándor a nép szemében a harcos ellenállás szimbóluma lett! A szabadságharcban megvert és megalázott ország egyetlen, továbbra is harcoló fia, a meg nem alkuvó nép gyermeke azonban nem kerülhette el a börtönt. Összesen 11 évnyi rabsága alatt azonban minden megváltozott az országban: hazánk kiegyezett az osztrákokkal, így a szabadulása után 1868 –tól újra rablóvá változó Rózsa már inkább teher és felesleges kockázat volt mindenki számára. Újabb elfogása után, 1872 –ben végleg börtönbe került, és ott is halt meg 65 évesen.

Rózsa Sándor az 1848/49 -es szabadságharc előtt

Rózsa Sándor 1813-ban született Szegeden. Ahogy a mai betyárvezetők, úgy ő is "muszájbetyár" volt, tehát a hatalom kényszerítette arra, hogy ütközzön a törvénnyel. Anyját Sánta Erzsébetnek hívták. Apját, Rózsa Andrást korán elveszítette, mert lólopásért felakasztották. Mindez nagy hatással volt életének további alakulására, ahogy az is, hogy élete első botlása miatt igazságtalanul, túlzottan szigorú büntetéssel sújtották. Kiskunhalas határában két meddő tehén ellopása miatt 1836-ban indult ellene eljárás 23 éves korában, ekkor került a szegedi börtönbe. A hosszú évek letöltése helyett innen megszökött és futóbetyárrá lett (sőt bandavezér) s hírhedt betyárkalandok sokasága kapcsolódott nevéhez. Üldözői közül két katonát és egy makói csendbiztost is megölt. Az alföld hatalmas pusztáin, tanyáin bujkált, a Veszelka családnál talált gyakorta menedéket, de bármikor érkezett a szegedi tanyavilág bármelyik tanyáján kapott ételt és szállást. (Legfőbb alvezére Veszelka Imre volt.) Legendás alakját a tanyák népe tisztelte, üldözői elől rejtette. 1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a királyhoz, miszerint szeretne becsületes életet élni. Azonban a kérvényt elutasították.

Rózsa Sándor a szabadságharcban

1848 nyarán személyesen Kossuth Lajos kereste meg a szegedi betyárvezért, mert a honvédség nem bírt az Ausztria által ellenünk felbiztatott, Délvidéket megszálló, kegyetlenkedő szerbekkel. Rózsa Sándor vállalta a felkérést, hogy védje meg a hazát, cserébe amnesztiát, menlevelet kapott, amelyet Kossuth maga állított ki. Így 1848. október 13-án a Honvédelmi Bizottmány mentelmével csatlakozott a szabadságharchoz 150 fős szabadcsapatával, amellyel országos hírre tettek szert. Még a pesti lapok is arról írtak, hogy csodájára járnak az emberek Rózsa Sándor 150 fős betyárseregének, amely sorra vonult be a délvidéki városokba. A betyárok egytől egyik daliásak, erősek voltak, duzzadó izmokkal. A legszebb lovakon ültek, hiszen a puszta legszebb lovai nekik jártak. Bő gatyájuk, ingjük lobogott a szélben, kalapjuk alól tüzes szemek néztek az ámuló nép fiaira és a betyárok iránt azonnal szerelemre lobbanó leányokra. A délvidéki honvédek vezetője, a legendás Damjanich János tábornok is elismerően szólt a betyárseregről, amely a strázsai csatában rommá verte a szerb túlerőt. A gyermekkoruk óta kardforgatásra nevelt szerb granicsároknak esélyük sem volt a számukra teljesen ismeretlen fegyverrel, a karikás ostorral támadó magyar betyárokkal szemben, akik az ólomvégű ostorokkal kicsapták a szemüket, vagy a nyakuknál fogva rántották le őket a lóról. (A granicsárok, a déli határvidéken élő szerb határvédő parasztkatonák voltak, akiket a bécsi császári udvar kiváltságokkal halmozott el, és ezért cserébe a királyhoz való feltétlen hűséget és a határokon védelmet kértek, főleg a törökökkel szemben. A szabadságharc idején esküjükhöz híven Ausztriát támogatták a magyar szabadságharc ellenében.) 

A strázsai csata után 637 szerb halott maradt a csatamezőn, miközben nincs arról adat, hogy egy betyár is meghalt volna. Miután azonban Kossuth felkérte Rózsa Sándorékat, hogy büntetőszázadként tegyenek rendet néhány délvidéki szerb és román faluban, a kényes, főleg német származású honvédtisztek panaszkodni kezdtek a betyárokra. Tény, hogy a puszta fiai Rózsa Sándoron kívül senkire sem hallgattak, ráadásul szerettek jókat inni, gyakran verekedtek és a szép nőket sem vetették meg, emiatt a katonaemberek szemében fegyelmezetlennek tűntek. Panaszkodásaiknak akkor lett meg az eredménye, amikor a románok lakta Ezeres községbe küldte Kossuth a betyárokat azzal az utasítással, hogy csapjanak oda a falu lakóinak, akik a román ortodox pópa felbiztatására megölték a magyar jegyzőt. A betyárok ennek megfelelően, büntetni mentek: felgyújtották a községet, közel 40 románt megöltek, az ortodox pópát pedig fordítva felültették egy szamárra és fel-alá kergették a faluban, miközben a rekvirált bort itták. Rózsa Sándorék elvégezték, amivel megbízták őket, ám a betyársereget a botrányok miatt mégis leszerelték. A betyárok feloszlatását Vukovics Sebő délvidéki kormánybiztos rendelte el 1848 végén, így az 1849 -es harci eseményekben már nem is vettek részt.

Rózsa Sándor a szabadságharc utáni években

Leszerelése után Rózsa Sándor Szeged környékén csikósnak állt és 1849-ben megnősült. Feleségétől Bodó Katalintól két gyermeke is született. Ám a szokványos életet nem bírta sokáig, így 1850 –től újra a Szeged környéki tanyavilág közismert bandavezére lett és újra összehívta a korábbi, legendássá vált betyárseregét. Ezúttal a megvert, és a szabadságharcban megalázott, legyőzött magyar nép, valódi hősként tekintett Rózsa Sándor csapataira, hiszen a meg nem alkuvó, továbbra is harcot vállaló hazafit látta benne, aki rengeteg borsot tör az elnyomó Ausztria orra alá. Bár az 1850-es években több bűntényt is elkövetett, mégis naponta imádkozott, sohasem káromkodott, és mindenki úgy érezte, hogy a köznépnek igazságot osztott, hiszen a hatalmaskodókat megbüntette és legalább 100 - 200 fős betyárseregével Ausztria önkényuralmát is gyengítette.

Közben az a hír járta róla, hogy forradalmi szervezkedés (ma ezt terrorizmusnak hívják) irányítója, így elfogatása érdekében a bécsi udvar szokatlanul magas, 10 000 pengő vérdíjat tűzött ki a fejére. Sokáig ennek ellenére sem sikerült kézre keríteni, mígnem 1857-ben árulás áldozat lett! komája, bizonyos Katona Pál szegedi tanyás gazda és áruló kiadta a pandúroknak (igazából a gazda felesége ütötte le egy baltával). Tárgyalását 1859 februárjában tartották. A szabadságharcban való részvétele óta nagy népszerűségnek örvendő betyárt nem merték kivégeztetni, az ítélet életfogytig tartó börtön lett. A büntetést 46 évesen, Kufstein várában kezdte letölteni, szigorú őrizet alatt. Itt 1865-ig raboskodott, majd Theresienstadtban, később Péterváradon őrizték. Az életfogytig tartó rabságot a történelem újabb fordulata miatt úszta meg, hiszen Magyarország és Ausztria 1867 –ben kiegyeztek egymással, így a jobbára politikai bűnözőként számon tartott Rózsa Sándor is szabadulhatott. 1868-ban amnesztiával engedték el büntetését. Összesen 11 évet töltött börtönben: 1857 és 1868 között! (Rózsa Sándor annyira karizmatikus és közismert személyiség volt, hogy kufsteini rabsága alatt rengetegen akarták látni. Szabályos látványossága volt a börtönnek.) 

rozsasandor2.jpg

Forrás: LINK

Rózsa Sándor életének utolsó szakasza a rabság után

Szabadulása után, immáron 55 évesen (1868-ban), sokadszorra is megpróbált becsületesen élni, de az előítéletek ezt szinte lehetetlenné tették. Így hát megint összeszedte cimboráit. Az elnyomó Államot csapolta meg: Postakocsikat, vonatokat raboltak ki. Nevezetes a Kistelek melletti rablása, melynek során a síneket felszedve siklatták ki a vonatot. A vonaton utazó vadászkatonák hét társát lelőtték, Sándor térdét egy golyó roncsolta, így rövid időre megint elfogták, de képes volt megszökni. A szabadkőműves nagymester, Ráday Gedeon pandúrfőnök végül csapdába csalta, azt ígérve Sándornak, hogy végre felhagyhat a bujkálással és jó oldalra állhat: pandúrvezető lesz Szegeden. A betyárkirálynak mindig ez volt a vágya, ezért besétált az aljas kelepcébe. Amikor bezárult mögötte a szegedi vár kapuja, szuronyok meredtek rá. Az 1872-es per során életfogytig tartó rabságra ítélték. 1873-ban került a szamosújvári börtönbe, ahol vezérnek kijáró tisztelet övezte. Fogsága kezdetén szabóság, illetve később gyengesége miatt harisnyakötés volt a munkája. Egészsége azonban nagyon megromlott, és a gümőkór mely megtámadta szervezetét végül 65 évesen elpusztította 1878 november 22 –én a legendásan erős és legyőzhetetlen betyárvezért.

Harmat Árpád

Felhasznált irodalom:

  • Szentesi Zöldi László: Rózsa Sándor - legenda és valóság. Méry Ratió, 2006
  • Minamizuka Shingo: Rózsa Sándor - betyár vagy bandita? LHarmattan Kiadó, 2009.
  • Siklósi András: 200 éve született Rózsa Sándor, a leghíresebb betyár. 2013.08.19. kuruc.info
  • Harmat Árpád: A legendás Rózsa Sándor élete - tortenelemcikkek.hu - 2015.01.18.

aetius_alsolec.jpg

A veteránok és az X, Y, Z generációk illetve alfák

Wiliam Strauss és Neil Howe 1991-ben megjelent Generációk című könyve emelte be a közbeszédbe annak idején azt a felosztást, mely kezdetben csak a vásárló szokásokra majd idővel a modernizációhoz való kapcsolatokra, a fiatalok társas viselkedésére, motivációira állapított meg kategóriákat, leginkább a digitális kultúrához való viszonyulás alapján. A fő rendezőelv a születés évszáma, mely szorosan befolyásolja ezt a bizonyos viszonyulást.

generaciok.jpg

A kép forrása: koch.com.au

Az említett tipizálás alapján a legidősebb korcsoportot a „veteránoknak” nevezettek alkotják, akik 1945-ben vagy korábban születtek (vagyis 78 évnél idősebbek). Őket követik a „baby boomerek” vagyis az 1946 és 1964 között világra jöttek, a háború utáni első generáció tagjai (ma 59-77 évesek). Az „X" generációt” azok alkotják, akik 1965 és 1979 között születtek vagyis ma 44-58 évesek. Következnek a fiatalabb korosztályok először akik 1980 és 1994 között látták meg a napvilágot, ők az „Y generáció” tagjai (29-43 évesek) Végül a legifjabbak: a „Z generációba” tartozók 1995 és 2009 között születtek (ma 14-28 esztendősek) és a legújabb korosztály az úgynevezett „alfa generáció” fiataljai, akik 2010-ben vagy utána jöttek világra és még általános iskolások.

Minden említett generációnak megvan a maga sajátos kapcsolata a modern korral illetve annak vívmányaival. A veteránok helyzete a legnehezebb, mert tőlük áll legtávolabb az informatika világa, miközben szeretnének kapcsolatban maradni fiaikkal, lányaikkal, unokáikkal. Ehhez azonban tudniuk kellene használni az emaileket, sőt az okos telefonok illetve a közösségi média ismeretére szükségük volna.

A baby boomer generáció tagjai (a ma hatvanasok és hetvenesek) csak alig valamivel vannak közelebb az informatikához. Igazából az "X" generáció (40-es és 50-es korosztály) az első, amely szakdolgozatához, egyetem utáni továbbképzéseihez majd munkájához első körben használta a számítógépeket. Ők felnőtt fejjel kezdtek ennek a világnak a megismeréséhez, így másként tekintenek az újabb és újabb technikai találmányokra, programokra és kütyükre. Legtöbbjük számára mindez kötelező kihívás, melyet meg kell oldaniuk. Az "Y" generáció (a mai harmincasok) viszont már élvezettel használ minden újdonságot, ők egészen más hozzáállást tanúsítanak a digitális világhoz. Az "Y" korosztály már az egyetem alatt is használta a számítógépeket számukra természetes a mindennapokban az informatika jelentette kényelem.

A digitális kultúra első igazi függői azonban a "Z" generáció tagjai, akik 1995 után, jellemzően a 2000-es években születtek (legfiatalabbjai 2008-ban, 2009-ben) és ma középiskolások illetve huszonévesek. Ők már nem is tudnak létezni okos telefonok, laptopok, asztali számítógépek és egyéb kütyük nélkül. Számukra a közösségi média, a Facebook, Instagram, Twitter, TikTok, Snapchat, Spotify és a YouTube annyira a mindennapok része, hogy függővé váltak. Interneten vásárolnak, ott rendelnek pizzát, neten ismerkednek, szinte csak ott kommunikálnak, és sokan ott is dolgoznak. Telefonnal fizetnek mindenhol és kb mindent a világhálón intéznek. Persze minden generációban vannak kivételek, akadnak 80 évesek, akik számítógépes programokat írnak és 14 évesek, akiknek soha nem volt a kezében okos telefon, DE ők a ritka kivételek.

Végül itt a legújabb Alfa generáció, a 2010 után születettek, ma 13 alattiak (hetedikesnél kisebbek) akiknél egyelőre alig tudni, hogy mit okoz a digitális kultúra mindent elsöprő hatása. Ők már csak emoji jelekkel tudnak kommunikálni és gyakran nem is értjük, hogy mi mit jelent náluk.

Nagy kérdés: hová tart a világ, milyen lesz a jövő embere. Eltűnnek vajon a hagyományos viselkedési formák és kommunikációs csatornák?

aetius_alsolec.jpg

 

Az államalapítás

Azt a korszakot mely megteremtette az Európa által is elismert keresztény magyar államot, kiépítette a világi és egyházi közigazgatást illetve kialakította a lakosság letelepedett, feudális életformáját, államalapításnak szoktuk nevezni. A megfogalmazásból kitűnik: nem egyetlen nap alatt történt, sőt egy teljes évszázadnál is több kellett megvalósulásához. Erre utal a 100 évvel később trónra kerülő Szent László és Könyves Kálmán uralkodói korszaka 1077 és 1116 között, mely alatt - a két Árpád-házi király döntései révén - még szigorú törvények kellettek a letelepedett életmód és keresztény vallásgyakorlás kötelezővé tételéhez. Az államalapítást Szent István kezdte tehát a püspökségek és vármegyék kialakításával illetve a kereszténység felvételét, gyakorlását előíró rendelkezések bevezetésével, de a folyamatot Szent László és Könyves Kálmán fejezte be a lakosság valódi keresztény életmódra való áttérítésével.

szt_istvan.jpg

Szent István a Képes Krónikában. Forrás: LINK

Az alábbi idézet Szent László 1092-es I. törvénykönyvéből való és bizonyítja, hogy bizony 92 évvel Szent István megkoronázása után is szükségesnek ítélték ilyen rendelkezések meghozatalát:

„ ... akik pogány szokás szerint kutak mentén áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.”

Az államalapítás hosszú folyamat volt, mégis egy adott naphoz kötjük megünneplését. Szent István királyunk először ugyanis augusztus 15 –ét jelölte ki az esemény megünneplésére, mert ez volt Nagyboldogasszony napja, vallási ünnep és a Magyar Királyság törvénynapja. Ekkor - és innentől kezdve minden évben ezen a napon - összehívták a királyi tanácsot törvényalkotás céljából. Később változott a helyzet: az állam megalapításának ünnepe augusztus 20 –ra változott mégpedig Szent László királyunk jóvoltából, aki 45 évvel István király halála után, 1083 augusztus 20 -án - VII. Gergely pápa hozzájárulásával - gondoskodott az államalapító nagy király szentté avatásáról. Később az ünnep bekerült az Aranybullába is, majd Nagy Lajos egyházi ünneppé nyilvánította. Augusztus 20. később, a 18. században emelkedett a nemzeti ünnepnapok sorába, mégpedig 1771 –ben, Mária Terézia rendelkezése nyomán.

A Magyar Királyság megalakulása és európai elismerése nem ment zökkenőmentesen. Istvánnak meg kellett nyernie hozzá a korabeli világ két legbefolyásosabb urát: III. Ottó császárt (a Német-Római Birodalom urát) és II. Szilveszter pápát (a kereszténység első emberét) majd ki kellett harcolnia a magyar törzsi vezetők részéről is az új rendszer elfogadását. István először Koppánnyal hadakozott, majd az erdélyi Gyula vezérrel (nagybátyjával), később pedig a Maros-vidékét birtokló Ajtonnyal (akit Csanád-vezér segítségével győzött le). István király hosszú, 38 éves uralkodásának túlnyomó része hadakozásokkal telt.

Szent István megkoronázásának helye és időpontja is bizonytalan: a történészek szerint a szertartás történhetett Esztergomban és Székesfehérváron is, idejét nézve pedig 1000 decemberében vagy 1001 kezdetén. A leginkább elfogadott nézet szerint 1000 karácsonyán zajlott, a helyet tekintve pedig Esztergomban az Árpádok (vagyis a Turul-nemzettség) ősi központjában.

szt_istvan_hadjaratai.jpg

Az államalapítás során a püspökségek és vármegyék kialakítása megkövetelte a régi, törzsi alapú berendezkedés felszámolását, a két törvénykönyv pedig előírta a régi életmód teljes felszámolását. Mindezek miatt István nem örvendett túl nagy népszerűségnek a nép körében. Az embereket templomok építésére és misézésekre kényszerítették (vagyis egy új hit gyakorlására), miközben adót kellett fizetniük és felhagyniuk a szabad vándorlás (kóborlás) ősi, nomád gyakorlatával. A népnek a sztyeppei, nomád életmódját és ősi, törzsi vallását kellett lecserélnie az új, európai életmódra, melyet kezdetben idegenek, német lovagok és latin nyelvű hittérítők közvetítettek.

Istvánt csak sokkal később, az utókor kezdte elismerni és méltatni, ráébredve arra, hogy amit tett, az megmentette a magyarságot a beolvadástól. Azok a népek ugyanis, akik megtagadták a kereszténységet illetve a beilleszkedést a keresztény Európába, a kihalás és beolvadás sújtotta. Így jártak a szkíták, a hunok és a besenyők is. EZ AZ, amit igazából ünneplünk minden évben augusztus 20-án és erre kell emlékeznünk is ha Szent Istvánra és államalapításunkra gondolunk.

aetius_alsolec.jpg
 

Poroszországból hogyan lett Német Birodalom?

A címben feltett kérdésre, miszerint "Poroszországból hogyan lett Német Birodalom" összetett a válasz. Először ugyanis magának Poroszországnak a megszületését kell tisztáznunk, mert bizony annak is külön története van. Az előzmények a XII. századba vezetnek, amikor 1144-ban a Német-római Birodalmon belül megszületett a Brandenburgi őrgrófság. A Berlin központtal megszerveződő és egyre fontosabb, gyorsan fejlődő tartomány 1356-ra nyerte el a választófejedelemségi rangot, ami azt jelentette, hogy ezentúl a mindenkori brandenburgi fejedelem tagja lehetett annak a hét legfontosabb birodalmi méltóságból álló tanácsnak, melynek tagjai maguk közül választhattak császárt (ha az előző elhalálozott). Ezt a szokást és jogszabályt a Német Aranybulla rögzítette 1356-ban. (A hét választófejedelem egyébként: a mindenkori cseh király, a szász választófejedelem, a rajnai palotagróf, a brandenburgi választófejedelem, illetve három érsek: a trieri, a mainzi és a kölni.)

poroszorszag.jpg

A kép forrása: LINK

Valamivel később, 1415-ben Zsigmond császár a Hohenzollern családnak adományozta Brandenburgot, mely dinasztia innentől kezdve Európa legjelentősebb uralkodó-házai közé emelkedett. Alig több, mint 100 esztendővel később ugyanis, 1525-ben a Hohenzollernek házasságkötés útján megkaparintották a Brandenburgtól keletre fekvő Porosz Hercegséget is, így a két terület 1618-ra egyesülhetett Brandenburg-Poroszország néven. (A poroszok eredendően egy balti-szláv népet alkottak, majd a Német Lovagrend megtelepedésével elnémetesedtek. Területük egy időre a Német Lovagrendé lett, mely aztán szekularizálódott [világivá vált] és Porosz Hercegséggé alakult.) A Hohenzollern-család mindenesetre felemelkedett, Brandenburg és a Porosz Hercegség élén, idővel ők adták a porosz királyokat, majd a német császárokat egészen 1918-ig, amikor az utolsó német uralkodót, II. Vilmost 1918 november 9-én elűzték Németországból. De térjünk vissza Poroszország történetéhez, mely a XVII. században hatalmas változások előtt állt.

brandenburg_16szazad.jpg

A XVI. században Brandenburg mèg csak egy apró nèmet tartomàny volt, mikènt a Porosz hercegség is (lengyel hűbér alatt). A kép forrása: LINK

A 30 éves háborúban (1618-1648) - mely a protestáns német tartományok és a katolikus Habsburg császári udvar (illetve a hozzá hű katolikus liga) között zajlott - Poroszország ügyesen taktikázott és végül a győztesek oldalán zárta a háborút. Győztesként a Vesztfáliai békében fontos területekkel gyarapodott: megkapta a tengerparti Pomerániát. Újabb szakaszhatárt jelentett Poroszország történelmében a Spanyol örökösödési háború (1701-1714) mely Franciaország és a Habsburgok között zajlott a spanyol trónért. Ebben ismét csak az ügyes porosz taktikázásnak köszönhetően a nagyhatalmak elismerték a Porosz Királyság megszületését 1701-ben. Ezt egyébként III. Frigyes brandenburgi választófejedelem érte el, amikor a Német-római császárnak nyújtott porosz katonai segítségnyújtás fejében országának királyság-rangra emelését kérte a Habsburgoktól.

poroszorszag_1701.jpg

A kép forrása: LINK

A Porosz Királyságot II. (Nagy) Frigyes tette európai nagyhatalommá az 1740 és 1786 közti uralkodása alatt. Megerősítette és modernizálta a porosz hadsereget, felvirágoztatta Poroszország gazdaságát, majd győztes háborúkkal növelte meg országa területét. Az osztrák örökösödési háborúban (1740-1748) megszerezte a Habsburgoktól az iparilag fejlett Sziléziát (melyet a Hétével háborúban [1756-1763] sem tudtak visszaszerezni a poroszoktól), majd részt vett Lengyelország legelső felosztásában is (1772). Ezzel előkèszìtette, hogy hazàja a màsik kèt feosztàsbòl is èrtèkes területeket kapjon (1793-ban ès 1795-ben). Ezek nyomán 1795-re a Porosz Királyság lett Európa egyik legnagyobb és katonailag legerősebb állama. Innentől kezdve Poroszországot már a Habsburg Birodalom legfőbb vetélytársaként emlegették.  poroszorszag_1795.jpg

Következett a Napóleoni háborúk kora, mely alatt a francia császár 1806-ban megszüntette a Német-Római Birodalmat és helyén megalakította a Rajnai Szövetséget (1806-1813). Ebből később, Napóleon bukása után a Bécsi Kongresszus hozta létre a Német Szövetséget (1815-1866). Az új német összefogás két vezető hatalma Poroszország és a Habsburg állam lett, így a köztük való vetélkedés a teljes befolyás megszerzéséért már a kezdetekkor megindult. A tét ekkor már a német egység lett: vagyis a megszülető Német Birodalom porosz vagy osztrák vezetés alatti megalakulása.

Később, 1834-ben létrejött a Zollverein, a német államok vámközössége, melyből kimaradt Ausztria. A Német Birodalom megszületésében döntő szerepet az 1862-ben porosz miniszterelnökké kinevezett Otto von Bismarck játszott, akit az utókor "vaskancellárnak" nevezett el.

bismarck.jpg

Bismarck. A kép forrása: LINK

A diplomáciában rendkívül ravasznak bizonyuló porosz kancellár elérte Schleswig és Lauenburg bekebelezését, majd két nagy háború kiprovokálásával a Német Császárság kikiáltását is (a porosz uralkodóház alatt). Az első háború 1866-ban Ausztriával zajlott (Königsbergi porosz győzelem), a másik pedig 1870 / 1871-ben Franciaországgal, szintén nagy porosz győzelemmel. Az utóbbi háború döntő csatája Sedannál zajlott, ahol maga III. Napóleon is porosz fogságba került.

A nagy porosz győzelmek révén Európa nagyhatalmai kénytelenek voltak elfogadni, hogy 1871 január 18-án Párizsban (a versaillesi palota tükörtermében) a poroszok kimondják a Német Birodalom megszületését. Ehhez az a poroszok vezette egységhez ugyanis a háborúk nyomán sorban csatlakoztak a német tartományok, sőt a megszülető Német Császársághoz még a német-francia vegyes lakosságú Elzász-Lotaringiát is hozzácsatolták.

nemetorszag_1900.jpg

Az egységes Németország a századfordulótól kezdve megindult Európa egyik legerősebb államává  alakulásának útján. Ipara, gazdasága az élvonalba emelte a fiatal birodalmat. Fokozatosan növekvő nemzetközi szerepre és a világ újrafelosztására törekedett, mely végül a világháborúk koráig vezetett.

aetius_alsolec.jpg

süti beállítások módosítása