Ha a középkorról hallunk, egyből társítjuk a "sötét" jelzőt a kifejezéshez, melyet középiskolai tanulmányainkból ismerünk. Kérdés azonban, hogy miért "érdemelte ki" ez a történelmi időszak ezt a megbélyegző jelzőt és az ezer esztendős korszakot tekintve melyik évszázad lehetett a legválságosabb?

Középkori bizánci mozaik a VI. századból (Forrás: LINK)

Nos, ha az egész középkort vizsgáljuk (476-1492), mindenképpen érdemes kiemelnünk, hogy egy nagyon heterogén időszakról van szó, melyet az angol nyelvű terminológia eleve többes számban emleget (Middle ages), jelezve, hogy itt bizony több, egymást követő úgynevezett "al-időszakról" vagy "al-fejezetről" van szó. A Nyugat-Római Birodalom 476-os felbomlása utáni első 250 év (a poitirersi csatáig) a középkori feudális-keresztény rend kialakulásáról és az úgynevezett technikai forradalomról szólt. Ezt követte a korai-lovagkor és a kalandozások kora, melyben már a IX. századtól egészen a XI. századig arab, normann, viking, magyar és szeldzsuk támadások egyszerre fenyegették Európa különböző részeit, nem beszélve a rabló lovagok jelentette állandó veszélyekről. Következett a keresztesek kora (és az invesztitúra háborúk időszaka) vagyis a XI-XIII. század melyet aztán járványok, felkelések és nagy háborúk évszázada követett, vagyis a XIV. század. Ezzel el is érkeztünk a poszt érdemi részéhez, ahhoz az időszakhoz melyet a legsötétebbnek és legválságosabbnak nevezhetünk. Ez bizony a XIV. század, tehát az 1300 és 1400 közötti időszak Európában.

Ezt az évszázadot nálunk Magyarországon a tartományurak és Anjouk koraként ismerjük, amikor kihalt az Árpád-ház és a hatalom az Anjou családból származó Károly Róbert, majd fia, Nagy Lajos király kezébe vándorolt. Mindketten sokat háborúskodtak (Havasalfölddel, Velencével, Litvániával sőt a Nápolyi Királysággal is) és az ország belső viszonyai is (például a belső birtok-harcok a nemesek között) csak nagyon lassan rendeződtek. Nehéz időszak volt tehát ez a magyarság számára is.

Miért volt annyira válságos a XIV. század?

Ha az említett évszázad válságait vesszük sorra, akkor időrendben az első, az úgynevezett 100 éves háború kirobbanása 1337-ben, mégpedig a középkori Anglia és Franciaország között. A konfliktus lángba borította egész Észak-Franciaországot, miközben mindkét királyságban hatalmas paraszt-felkelések is zajlottak, nem beszélve a járványokról, elsősorban az 1347-ben kezdődő nagy pestis járványról. Háromszorosan is hullott tehát a lakosság, hatalmas emberveszteségekkel szerte a kontinensen. Ahol nem a 100 éves háború tombolt éppen, ott a pestis pusztított, ahol egyik sem, ott parasztfelkelések zajlottak vagy ha az sem, akkor egyéb háború folyt, esetleg a nemesek küzdöttek egymással belháborúkban.

Zaklatott korszak volt, melyben a halál a mindennapok részét képezte. Ráadásul az egyház sem kegyelmezett: vasszigorral követelte meg az ájtatos engedelmességet és az eretnekség, hitetlenség, boszorkányság legkisebb jelére is azonnal inkvizíció elé citálhatott bárkit. Az inkvizíciós bíróságok pedig gyakran éltek kínvallatással és halálbüntetés kiszabásával. A kivégzések egyébként is nagyon gyakoriak voltak, mindig nyilvánosan zajlottak és gyakran kínhalált (halálig történő kínzást) jelentettek. A század elején így végezték ki például William Wallace skót felkelőt (1305 augusztus 23-án) elképesztő kegyetlenséggel: a kibelezés és felnégyelés élve történő megkezdésével. Halál járt szinte mindenért, egyházi bűnökért a máglyahalál (élve elégetés).

Egy 1358-as parasztlázadó lefejezése (Szent Denis Króniak) Forrás: meisterdrucke.fr

A falvak jobbágyait a földesurak sanyargatták a magas adókkal, így többnyire éheztek a parasztok, a városokat pedig rablócsapatok fosztogatták, így a korszakban szinte mindenhol városfalakat emeltek ellenük. De így is gyakori volt a városok lerohanása, felgyújtása. A tipikus középkori városban mindent ellepett a mocsok és a szemét, az emberek nem fürödtek (a mosdáshoz szükséges meztelenséget erkölcstelennek, a mosdóvizet pedig betegségek terjesztőjének tartották). Az orvoslás gyermekcipőben járt és mivel az egyház tiltotta a boncolásokat, az ispotályokban "gyógyítók" szinte semmit nem tudtak az anatómiáról. A sebeket ugyan bekötötték, de minden másra az ima és az érvágás volt a kezelési mód, amikor a betegséget okozó "bűnös vért és mérget" lecsapolták. Általános volt tehát a nyomor, csupán az alig 5%-ot alkotó nemesség és főpapság dúskált a javakban, evett-ivott-paráználkodott és lovagi tornákon mulatott, ám közben a király szolgálatában vívott háborúkban is részt vett, gyakran maradva holtan a csatatéren.

Ami a 100 éves háborút illeti ...

A háborúra a legfőbb okot a két ország számára egy trónvita adta, mert Franciaország koronájára benyújtotta igényét a brit uralkodó, III. Edward, mondván, hogy édesanyja révén (aki IV. Fülöp francai uralkodó lánya volt) mindenképpen joga van erre. A franciák válaszul gyorsan megkoronázták IV. Fülöp unokaöccsét Valois Fülöpöt (VI. Fülöp néven), de a háború így is elkerülhetetlenné vált. A harcok első szakaszában az angolok kerekedtek felül, előbb a Crécy csatában (1346) majd a Poitiers melletti ütközetben is (1356) hatalmas diadalt aratva a franciák felett. A háború második szakasz azonban - mely 1360-ban kezdődött V. Károly francia és III. Edward angol királyok között - már a franciák győztek. Diadalmukat két tényezőnek köszönhették, egyrészt tengeri győzelmüknek La Rochelle partjainál, másrészt annak az angolok számára tragikus ténynek, hogy betegségben elhunyt legjobb hadvezérük a legendás "fekete herceg", aki trónörökösként (mint III. Edward legidősebb fia) a korona várományosa is volt. (Így fia, II. Richárd lett a brit uralkodó 1377 és 1399 között.)

A crécy csata 1346 augusztus 26-án (forrás: worldhistory.org)

A 100 éves háború pusztító csatái alatt mind Franciaországban, mind pedig Angliában is pusztító parasztfelkelések zajlottak, a jobbágyság sanyarú helyzete és az állandó éhínség miatt. A lakosság tekintélyes része nem jutott élelemhez, a gyermekek nagyon korán meghaltak és a várható életkor is mélypontra zuhant. Aki megélte az 50-et, az már idős embernek számított és ritka volt, ha eljuthatott valaki a  mai értelembe vett idős, vagy szép korhoz. A háborúkkal, felkelésekkel teli Európa számára a korszak legnagyobb csapását a pestis megjelenése jelentette, mely 1347 és 1353 között elpusztította Európa lakosságának egyharmadát (90 millió emberből 30 milliót megölve).

A nagy pestisjárvány

A járvány megjelenése a Krím félszigeten fekvő Kaffa városához kötődik, mely 1261-től Genova fennhatósága alá tartozott. A települést 1345-ben vette ostrom alá a mongol Arany Horda kánja, I. Dzsanibég, akinek két oka is volt Kaffa bevételére: egyrészt csábította a város gazdagsága (és kifosztásának lehetősége), másrészt egy tatár tiszt gyilkosai is ott rejtőztek a település falai között és a kán megakarta büntetni őket (és bujtatóikat). Az ostrom azonban kezdetben nem volt sikeres, így a mongolok cselhez folyamodtak: ostrom-hajítógépeikkel pestises elhunytakat kezdtek a városfalakon belülre juttatni, hogy ott elterjesszék a halálos kórt. A trükk bevált: a pestis tönkretette Kaffát, mely így a mongoloké lett. Ugyanakkor a megfertőzött menekültek Európába hazatérve azonnal elterjesztették a kórt Dél-európai kikötővárosaiban és a pestis villámgyorsan megjelent szinte mindenhol Európában. Magyarországot és Lengyelországot azonban jórészt kikerülte a járvány, mert hazánk és a lengyelek állama nem estek a legfőbb európai kereskedőutak nyomvonalába.

A Fekete halál azonban Dél- és Nyugat-Európában iszonyatos pusztítást vitt végbe. A pestis-baktérium (melyet később Yersinia néven emlegettek a XIX. századi beazonosításától kezdődően mégpedig Alexandre Yersin után, aki tudományosan is vizsgálta) két válfajában gyilkolt: a búbópestis és a tüdőpestis képében. Előbbi a nyirokcsomók duzzadásával járt, majd a gubók véres kifakadását okozta, miközben a felületi vérellátási gondok miatt fekete foltokat (elhalásos részeket) idézett elő a test különböző részein (főleg az orron és az ujjakon). Innen a "fekete halál" elnevezés. A pestis másik válfaja a tüdőpestis még gyorsabban ölt és véres, habos köhögés volt legfőbb tünete. A korszak egyes nagyvárosaiban a pestis a lakosság közel egyharmadát, néhol felét is megölte, sok helyen tucatszám hevertek minden utcában a holtak. Egyes települések bevezették a pestis-rendőrséget és a pestis-doktorok alkalmazását. Előbbiek bezárták (bedeszkázták) és megjelölték a pestises házakat, ahonnan 40 napig nem jöhettek ki a lakók (ha egyáltalán akadt köztük túlélő), utóbbiak pedig sajátos madárcsőr-szerű maszkokba öltözve (melyeknél a csőr-részben gyógyfüveket helyeztek el) próbálták elkülöníteni az egészségeseket.

Pestis doktor. Forrás: hosted.lib.uiowa.edu

Az emberek Isten büntetésének vélték a pestist, így terjedt az úgynevezett "flagelláns mozgalom". A kifejezés a latin flagello azaz ostorozó szóból ered, mivel követői önmagukat verték véresre, miközben vallási rigmusokat kántálva meneteltek, saját hátukat korbácsolva. A mozgalom egészen 1349-ig virágzott (a kontinens déli és nyugati országaiban), mígnem VI. Kelemen pápa betiltotta őket.

A XIV. századi tendenciák, például a 100 éves háború, a parasztfelkelések folytatódtak az elkövetkező évszázadokban is (a 100 éves háború 1453-ban ért csak véget) de a pestis már nem tért vissza akkora erővel mint 1347 és 1352 között és a reneszánsz illetve humanizmus XV-XVI. századi megjelenésével az egyház túlhatalma is mérséklődött (a reformációt követően visszaszorulni kezdett). A középkor megítélése viszont napjainkban is változatos még a történészek körében is.

 Harmat Árpád

Felhasznált anyagok:

• Szántó György Tibor: Anglia története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1999
• Georges Duby: Franciaország története I. A kezdetektől a Bourbon-restaurációig. Osiris Kiadó, Bp, 2005
• http://tortenelemcikkek.hu/node/286
• http://tortenelemcikkek.hu/node/152
• https://jegyzettar.blog.hu/2020/03/21/a_nagy_pestisjarvany_a_fekete_halal

Ajánlott posztok a blogon: Ki volt Rózsa Sándor? / Az államalapítás / Poroszország és a Német Birodalom / A hunok népe / Ki volt Aetius? /

Ki volt valójában Rózsa Sándor? Sok embernek a neve hallatán a "betyár" szót jut eszébe, melyhez némi gondolkodást követően a magyar pusztában fosztogató köztörvényes bűnöző képe társulhat. Ez a kép nem is áll messze a valóságtól, ám ennél sokkal árnyaltabb is egyúttal. A helyzet az ugyanis, hogy Rózsa Sándor olyan történelmi közegben élt, amikor a magyarság a szabadságáért és függetlenségéért harcolt, amit az osztrák elnyomókkal szemben vérrel kellett kivívnia. EBBEN a helyzetben pedig az osztrákokat ölő és a haza ellenségeit legyőző pusztai betyár alakja, aki ráadásul főleg inkább a gazdagokat fosztogatta (újkori magyar Robin Hoodként) sajátos népi hőssé válhat. Nem véletlen, hogy máig emlékezünk rá és annyi népi hagyomány, ének és mese őrzi emlékét még ma, 2023-ban is.

A kép forrása: szeged365.hu

Rózsa Sándor (1813-1878) életét maga a történelem osztotta szakaszokra, melyekben mindvégig a hős és a köztörvényes bűnöző vékony határvonalán egyensúlyozott. Az 1848/49 –es forradalom és szabadságharc kettéosztotta életútját: a harcokat megelőzően a magyar alföldi tanyavilág egyszerű bűnözője volt csupán, ám a szabadságharc alatt betyárseregével Kossuth megbízásából harcolva, pozitív háborús hőssé magasztosult. Aztán a forradalom után újra bűnözővé változott, ám ekkor már Magyarország felett önkénnyel uralkodott az elnyomó Ausztria, így a hatalom ellenében tevékenykedő – rabló, fosztogató – Rózsa Sándor a nép szemében a harcos ellenállás szimbóluma lett! A szabadságharcban megvert és megalázott ország egyetlen, továbbra is harcoló fia, a meg nem alkuvó nép gyermeke azonban nem kerülhette el a börtönt. Összesen 11 évnyi rabsága alatt azonban minden megváltozott az országban: hazánk kiegyezett az osztrákokkal, így a szabadulása után 1868 –tól újra rablóvá változó Rózsa már inkább teher és felesleges kockázat volt mindenki számára. Újabb elfogása után, 1872 –ben végleg börtönbe került, és ott is halt meg 65 évesen.

Rózsa Sándor az 1848/49 -es szabadságharc előtt

Rózsa Sándor 1813-ban született Szegeden. Ahogy a mai betyárvezetők, úgy ő is "muszájbetyár" volt, tehát a hatalom kényszerítette arra, hogy ütközzön a törvénnyel. Anyját Sánta Erzsébetnek hívták. Apját, Rózsa Andrást korán elveszítette, mert lólopásért felakasztották. Mindez nagy hatással volt életének további alakulására, ahogy az is, hogy élete első botlása miatt igazságtalanul, túlzottan szigorú büntetéssel sújtották. Kiskunhalas határában két meddő tehén ellopása miatt 1836-ban indult ellene eljárás 23 éves korában, ekkor került a szegedi börtönbe. A hosszú évek letöltése helyett innen megszökött és futóbetyárrá lett (sőt bandavezér) s hírhedt betyárkalandok sokasága kapcsolódott nevéhez. Üldözői közül két katonát és egy makói csendbiztost is megölt. Az alföld hatalmas pusztáin, tanyáin bujkált, a Veszelka családnál talált gyakorta menedéket, de bármikor érkezett a szegedi tanyavilág bármelyik tanyáján kapott ételt és szállást. (Legfőbb alvezére Veszelka Imre volt.) Legendás alakját a tanyák népe tisztelte, üldözői elől rejtette. 1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a királyhoz, miszerint szeretne becsületes életet élni. Azonban a kérvényt elutasították.

Rózsa Sándor a szabadságharcban

1848 nyarán személyesen Kossuth Lajos kereste meg a szegedi betyárvezért, mert a honvédség nem bírt az Ausztria által ellenünk felbiztatott, Délvidéket megszálló, kegyetlenkedő szerbekkel. Rózsa Sándor vállalta a felkérést, hogy védje meg a hazát, cserébe amnesztiát, menlevelet kapott, amelyet Kossuth maga állított ki. Így 1848. október 13-án a Honvédelmi Bizottmány mentelmével csatlakozott a szabadságharchoz 150 fős szabadcsapatával, amellyel országos hírre tettek szert. Még a pesti lapok is arról írtak, hogy csodájára járnak az emberek Rózsa Sándor 150 fős betyárseregének, amely sorra vonult be a délvidéki városokba. A betyárok egytől egyik daliásak, erősek voltak, duzzadó izmokkal. A legszebb lovakon ültek, hiszen a puszta legszebb lovai nekik jártak. Bő gatyájuk, ingjük lobogott a szélben, kalapjuk alól tüzes szemek néztek az ámuló nép fiaira és a betyárok iránt azonnal szerelemre lobbanó leányokra. A délvidéki honvédek vezetője, a legendás Damjanich János tábornok is elismerően szólt a betyárseregről, amely a strázsai csatában rommá verte a szerb túlerőt. A gyermekkoruk óta kardforgatásra nevelt szerb granicsároknak esélyük sem volt a számukra teljesen ismeretlen fegyverrel, a karikás ostorral támadó magyar betyárokkal szemben, akik az ólomvégű ostorokkal kicsapták a szemüket, vagy a nyakuknál fogva rántották le őket a lóról. (A granicsárok, a déli határvidéken élő szerb határvédő parasztkatonák voltak, akiket a bécsi császári udvar kiváltságokkal halmozott el, és ezért cserébe a királyhoz való feltétlen hűséget és a határokon védelmet kértek, főleg a törökökkel szemben. A szabadságharc idején esküjükhöz híven Ausztriát támogatták a magyar szabadságharc ellenében.) 

A strázsai csata után 637 szerb halott maradt a csatamezőn, miközben nincs arról adat, hogy egy betyár is meghalt volna. Miután azonban Kossuth felkérte Rózsa Sándorékat, hogy büntetőszázadként tegyenek rendet néhány délvidéki szerb és román faluban, a kényes, főleg német származású honvédtisztek panaszkodni kezdtek a betyárokra. Tény, hogy a puszta fiai Rózsa Sándoron kívül senkire sem hallgattak, ráadásul szerettek jókat inni, gyakran verekedtek és a szép nőket sem vetették meg, emiatt a katonaemberek szemében fegyelmezetlennek tűntek. Panaszkodásaiknak akkor lett meg az eredménye, amikor a románok lakta Ezeres községbe küldte Kossuth a betyárokat azzal az utasítással, hogy csapjanak oda a falu lakóinak, akik a román ortodox pópa felbiztatására megölték a magyar jegyzőt. A betyárok ennek megfelelően, büntetni mentek: felgyújtották a községet, közel 40 románt megöltek, az ortodox pópát pedig fordítva felültették egy szamárra és fel-alá kergették a faluban, miközben a rekvirált bort itták. Rózsa Sándorék elvégezték, amivel megbízták őket, ám a betyársereget a botrányok miatt mégis leszerelték. A betyárok feloszlatását Vukovics Sebő délvidéki kormánybiztos rendelte el 1848 végén, így az 1849 -es harci eseményekben már nem is vettek részt.

Rózsa Sándor a szabadságharc utáni években

Leszerelése után Rózsa Sándor Szeged környékén csikósnak állt és 1849-ben megnősült. Feleségétől Bodó Katalintól két gyermeke is született. Ám a szokványos életet nem bírta sokáig, így 1850 –től újra a Szeged környéki tanyavilág közismert bandavezére lett és újra összehívta a korábbi, legendássá vált betyárseregét. Ezúttal a megvert, és a szabadságharcban megalázott, legyőzött magyar nép, valódi hősként tekintett Rózsa Sándor csapataira, hiszen a meg nem alkuvó, továbbra is harcot vállaló hazafit látta benne, aki rengeteg borsot tör az elnyomó Ausztria orra alá. Bár az 1850-es években több bűntényt is elkövetett, mégis naponta imádkozott, sohasem káromkodott, és mindenki úgy érezte, hogy a köznépnek igazságot osztott, hiszen a hatalmaskodókat megbüntette és legalább 100 - 200 fős betyárseregével Ausztria önkényuralmát is gyengítette.

Közben az a hír járta róla, hogy forradalmi szervezkedés (ma ezt terrorizmusnak hívják) irányítója, így elfogatása érdekében a bécsi udvar szokatlanul magas, 10 000 pengő vérdíjat tűzött ki a fejére. Sokáig ennek ellenére sem sikerült kézre keríteni, mígnem 1857-ben árulás áldozat lett! komája, bizonyos Katona Pál szegedi tanyás gazda és áruló kiadta a pandúroknak (igazából a gazda felesége ütötte le egy baltával). Tárgyalását 1859 februárjában tartották. A szabadságharcban való részvétele óta nagy népszerűségnek örvendő betyárt nem merték kivégeztetni, az ítélet életfogytig tartó börtön lett. A büntetést 46 évesen, Kufstein várában kezdte letölteni, szigorú őrizet alatt. Itt 1865-ig raboskodott, majd Theresienstadtban, később Péterváradon őrizték. Az életfogytig tartó rabságot a történelem újabb fordulata miatt úszta meg, hiszen Magyarország és Ausztria 1867 –ben kiegyeztek egymással, így a jobbára politikai bűnözőként számon tartott Rózsa Sándor is szabadulhatott. 1868-ban amnesztiával engedték el büntetését. Összesen 11 évet töltött börtönben: 1857 és 1868 között! (Rózsa Sándor annyira karizmatikus és közismert személyiség volt, hogy kufsteini rabsága alatt rengetegen akarták látni. Szabályos látványossága volt a börtönnek.) 

Forrás: LINK

Rózsa Sándor életének utolsó szakasza a rabság után

Szabadulása után, immáron 55 évesen (1868-ban), sokadszorra is megpróbált becsületesen élni, de az előítéletek ezt szinte lehetetlenné tették. Így hát megint összeszedte cimboráit. Az elnyomó Államot csapolta meg: Postakocsikat, vonatokat raboltak ki. Nevezetes a Kistelek melletti rablása, melynek során a síneket felszedve siklatták ki a vonatot. A vonaton utazó vadászkatonák hét társát lelőtték, Sándor térdét egy golyó roncsolta, így rövid időre megint elfogták, de képes volt megszökni. A szabadkőműves nagymester, Ráday Gedeon pandúrfőnök végül csapdába csalta, azt ígérve Sándornak, hogy végre felhagyhat a bujkálással és jó oldalra állhat: pandúrvezető lesz Szegeden. A betyárkirálynak mindig ez volt a vágya, ezért besétált az aljas kelepcébe. Amikor bezárult mögötte a szegedi vár kapuja, szuronyok meredtek rá. Az 1872-es per során életfogytig tartó rabságra ítélték. 1873-ban került a szamosújvári börtönbe, ahol vezérnek kijáró tisztelet övezte. Fogsága kezdetén szabóság, illetve később gyengesége miatt harisnyakötés volt a munkája. Egészsége azonban nagyon megromlott, és a gümőkór mely megtámadta szervezetét végül 65 évesen elpusztította 1878 november 22 –én a legendásan erős és legyőzhetetlen betyárvezért.

Harmat Árpád

Felhasznált irodalom:

• Szentesi Zöldi László: Rózsa Sándor - legenda és valóság. Méry Ratió, 2006
• Minamizuka Shingo: Rózsa Sándor - betyár vagy bandita? LHarmattan Kiadó, 2009.
• Siklósi András: 200 éve született Rózsa Sándor, a leghíresebb betyár. 2013.08.19. kuruc.info
• Harmat Árpád: A legendás Rózsa Sándor élete - tortenelemcikkek.hu - 2015.01.18.

Wiliam Strauss és Neil Howe 1991-ben megjelent Generációk című könyve emelte be a közbeszédbe annak idején azt a felosztást, mely kezdetben csak a vásárló szokásokra majd idővel a modernizációhoz való kapcsolatokra, a fiatalok társas viselkedésére, motivációira állapított meg kategóriákat, leginkább a digitális kultúrához való viszonyulás alapján. A fő rendezőelv a születés évszáma, mely szorosan befolyásolja ezt a bizonyos viszonyulást.

A kép forrása: koch.com.au

Az említett tipizálás alapján a legidősebb korcsoportot a „veteránoknak” nevezettek alkotják, akik 1945-ben vagy korábban születtek (vagyis 78 évnél idősebbek). Őket követik a „baby boomerek” vagyis az 1946 és 1964 között világra jöttek, a háború utáni első generáció tagjai (ma 59-77 évesek). Az „X" generációt” azok alkotják, akik 1965 és 1979 között születtek vagyis ma 44-58 évesek. Következnek a fiatalabb korosztályok először akik 1980 és 1994 között látták meg a napvilágot, ők az „Y generáció” tagjai (29-43 évesek) Végül a legifjabbak: a „Z generációba” tartozók 1995 és 2009 között születtek (ma 14-28 esztendősek) és a legújabb korosztály az úgynevezett „alfa generáció” fiataljai, akik 2010-ben vagy utána jöttek világra és még általános iskolások.

Minden említett generációnak megvan a maga sajátos kapcsolata a modern korral illetve annak vívmányaival. A veteránok helyzete a legnehezebb, mert tőlük áll legtávolabb az informatika világa, miközben szeretnének kapcsolatban maradni fiaikkal, lányaikkal, unokáikkal. Ehhez azonban tudniuk kellene használni az emaileket, sőt az okos telefonok illetve a közösségi média ismeretére szükségük volna.

A baby boomer generáció tagjai (a ma hatvanasok és hetvenesek) csak alig valamivel vannak közelebb az informatikához. Igazából az "X" generáció (40-es és 50-es korosztály) az első, amely szakdolgozatához, egyetem utáni továbbképzéseihez majd munkájához első körben használta a számítógépeket. Ők felnőtt fejjel kezdtek ennek a világnak a megismeréséhez, így másként tekintenek az újabb és újabb technikai találmányokra, programokra és kütyükre. Legtöbbjük számára mindez kötelező kihívás, melyet meg kell oldaniuk. Az "Y" generáció (a mai harmincasok) viszont már élvezettel használ minden újdonságot, ők egészen más hozzáállást tanúsítanak a digitális világhoz. Az "Y" korosztály már az egyetem alatt is használta a számítógépeket számukra természetes a mindennapokban az informatika jelentette kényelem.

A digitális kultúra első igazi függői azonban a "Z" generáció tagjai, akik 1995 után, jellemzően a 2000-es években születtek (legfiatalabbjai 2008-ban, 2009-ben) és ma középiskolások illetve huszonévesek. Ők már nem is tudnak létezni okos telefonok, laptopok, asztali számítógépek és egyéb kütyük nélkül. Számukra a közösségi média, a Facebook, Instagram, Twitter, TikTok, Snapchat, Spotify és a YouTube annyira a mindennapok része, hogy függővé váltak. Interneten vásárolnak, ott rendelnek pizzát, neten ismerkednek, szinte csak ott kommunikálnak, és sokan ott is dolgoznak. Telefonnal fizetnek mindenhol és kb mindent a világhálón intéznek. Persze minden generációban vannak kivételek, akadnak 80 évesek, akik számítógépes programokat írnak és 14 évesek, akiknek soha nem volt a kezében okos telefon, DE ők a ritka kivételek.

Végül itt a legújabb Alfa generáció, a 2010 után születettek, ma 13 alattiak (hetedikesnél kisebbek) akiknél egyelőre alig tudni, hogy mit okoz a digitális kultúra mindent elsöprő hatása. Ők már csak emoji jelekkel tudnak kommunikálni és gyakran nem is értjük, hogy mi mit jelent náluk.

Nagy kérdés: hová tart a világ, milyen lesz a jövő embere. Eltűnnek vajon a hagyományos viselkedési formák és kommunikációs csatornák?

Azt a korszakot mely megteremtette az Európa által is elismert keresztény magyar államot, kiépítette a világi és egyházi közigazgatást illetve kialakította a lakosság letelepedett, feudális életformáját, államalapításnak szoktuk nevezni. A megfogalmazásból kitűnik: nem egyetlen nap alatt történt, sőt egy teljes évszázadnál is több kellett megvalósulásához. Erre utal a 100 évvel később trónra kerülő Szent László és Könyves Kálmán uralkodói korszaka 1077 és 1116 között, mely alatt - a két Árpád-házi király döntései révén - még szigorú törvények kellettek a letelepedett életmód és keresztény vallásgyakorlás kötelezővé tételéhez. Az államalapítást Szent István kezdte tehát a püspökségek és vármegyék kialakításával illetve a kereszténység felvételét, gyakorlását előíró rendelkezések bevezetésével, de a folyamatot Szent László és Könyves Kálmán fejezte be a lakosság valódi keresztény életmódra való áttérítésével.

Szent István a Képes Krónikában. Forrás: LINK

Az alábbi idézet Szent László 1092-es I. törvénykönyvéből való és bizonyítja, hogy bizony 92 évvel Szent István megkoronázása után is szükségesnek ítélték ilyen rendelkezések meghozatalát:

„ ... akik pogány szokás szerint kutak mentén áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.”

Az államalapítás hosszú folyamat volt, mégis egy adott naphoz kötjük megünneplését. Szent István királyunk először ugyanis augusztus 15 –ét jelölte ki az esemény megünneplésére, mert ez volt Nagyboldogasszony napja, vallási ünnep és a Magyar Királyság törvénynapja. Ekkor - és innentől kezdve minden évben ezen a napon - összehívták a királyi tanácsot törvényalkotás céljából. Később változott a helyzet: az állam megalapításának ünnepe augusztus 20 –ra változott mégpedig Szent László királyunk jóvoltából, aki 45 évvel István király halála után, 1083 augusztus 20 -án - VII. Gergely pápa hozzájárulásával - gondoskodott az államalapító nagy király szentté avatásáról. Később az ünnep bekerült az Aranybullába is, majd Nagy Lajos egyházi ünneppé nyilvánította. Augusztus 20. később, a 18. században emelkedett a nemzeti ünnepnapok sorába, mégpedig 1771 –ben, Mária Terézia rendelkezése nyomán.

A Magyar Királyság megalakulása és európai elismerése nem ment zökkenőmentesen. Istvánnak meg kellett nyernie hozzá a korabeli világ két legbefolyásosabb urát: III. Ottó császárt (a Német-Római Birodalom urát) és II. Szilveszter pápát (a kereszténység első emberét) majd ki kellett harcolnia a magyar törzsi vezetők részéről is az új rendszer elfogadását. István először Koppánnyal hadakozott, majd az erdélyi Gyula vezérrel (nagybátyjával), később pedig a Maros-vidékét birtokló Ajtonnyal (akit Csanád-vezér segítségével győzött le). István király hosszú, 38 éves uralkodásának túlnyomó része hadakozásokkal telt.

Szent István megkoronázásának helye és időpontja is bizonytalan: a történészek szerint a szertartás történhetett Esztergomban és Székesfehérváron is, idejét nézve pedig 1000 decemberében vagy 1001 kezdetén. A leginkább elfogadott nézet szerint 1000 karácsonyán zajlott, a helyet tekintve pedig Esztergomban az Árpádok (vagyis a Turul-nemzettség) ősi központjában.

Az államalapítás során a püspökségek és vármegyék kialakítása megkövetelte a régi, törzsi alapú berendezkedés felszámolását, a két törvénykönyv pedig előírta a régi életmód teljes felszámolását. Mindezek miatt István nem örvendett túl nagy népszerűségnek a nép körében. Az embereket templomok építésére és misézésekre kényszerítették (vagyis egy új hit gyakorlására), miközben adót kellett fizetniük és felhagyniuk a szabad vándorlás (kóborlás) ősi, nomád gyakorlatával. A népnek a sztyeppei, nomád életmódját és ősi, törzsi vallását kellett lecserélnie az új, európai életmódra, melyet kezdetben idegenek, német lovagok és latin nyelvű hittérítők közvetítettek.

Istvánt csak sokkal később, az utókor kezdte elismerni és méltatni, ráébredve arra, hogy amit tett, az megmentette a magyarságot a beolvadástól. Azok a népek ugyanis, akik megtagadták a kereszténységet illetve a beilleszkedést a keresztény Európába, a kihalás és beolvadás sújtotta. Így jártak a szkíták, a hunok és a besenyők is. EZ AZ, amit igazából ünneplünk minden évben augusztus 20-án és erre kell emlékeznünk is ha Szent Istvánra és államalapításunkra gondolunk.

A címben feltett kérdésre, miszerint "Poroszországból hogyan lett Német Birodalom" összetett a válasz. Először ugyanis magának Poroszországnak a megszületését kell tisztáznunk, mert bizony annak is külön története van. Az előzmények a XII. századba vezetnek, amikor 1144-ban a Német-római Birodalmon belül megszületett a Brandenburgi őrgrófság. A Berlin központtal megszerveződő és egyre fontosabb, gyorsan fejlődő tartomány 1356-ra nyerte el a választófejedelemségi rangot, ami azt jelentette, hogy ezentúl a mindenkori brandenburgi fejedelem tagja lehetett annak a hét legfontosabb birodalmi méltóságból álló tanácsnak, melynek tagjai maguk közül választhattak császárt (ha az előző elhalálozott). Ezt a szokást és jogszabályt a Német Aranybulla rögzítette 1356-ban. (A hét választófejedelem egyébként: a mindenkori cseh király, a szász választófejedelem, a rajnai palotagróf, a brandenburgi választófejedelem, illetve három érsek: a trieri, a mainzi és a kölni.)

A kép forrása: LINK

Valamivel később, 1415-ben Zsigmond császár a Hohenzollern családnak adományozta Brandenburgot, mely dinasztia innentől kezdve Európa legjelentősebb uralkodó-házai közé emelkedett. Alig több, mint 100 esztendővel később ugyanis, 1525-ben a Hohenzollernek házasságkötés útján megkaparintották a Brandenburgtól keletre fekvő Porosz Hercegséget is, így a két terület 1618-ra egyesülhetett Brandenburg-Poroszország néven. (A poroszok eredendően egy balti-szláv népet alkottak, majd a Német Lovagrend megtelepedésével elnémetesedtek. Területük egy időre a Német Lovagrendé lett, mely aztán szekularizálódott [világivá vált] és Porosz Hercegséggé alakult.) A Hohenzollern-család mindenesetre felemelkedett, Brandenburg és a Porosz Hercegség élén, idővel ők adták a porosz királyokat, majd a német császárokat egészen 1918-ig, amikor az utolsó német uralkodót, II. Vilmost 1918 november 9-én elűzték Németországból. De térjünk vissza Poroszország történetéhez, mely a XVII. században hatalmas változások előtt állt.

A XVI. században Brandenburg mèg csak egy apró nèmet tartomàny volt, mikènt a Porosz hercegség is (lengyel hűbér alatt). A kép forrása: LINK

A 30 éves háborúban (1618-1648) - mely a protestáns német tartományok és a katolikus Habsburg császári udvar (illetve a hozzá hű katolikus liga) között zajlott - Poroszország ügyesen taktikázott és végül a győztesek oldalán zárta a háborút. Győztesként a Vesztfáliai békében fontos területekkel gyarapodott: megkapta a tengerparti Pomerániát. Újabb szakaszhatárt jelentett Poroszország történelmében a Spanyol örökösödési háború (1701-1714) mely Franciaország és a Habsburgok között zajlott a spanyol trónért. Ebben ismét csak az ügyes porosz taktikázásnak köszönhetően a nagyhatalmak elismerték a Porosz Királyság megszületését 1701-ben. Ezt egyébként III. Frigyes brandenburgi választófejedelem érte el, amikor a Német-római császárnak nyújtott porosz katonai segítségnyújtás fejében országának királyság-rangra emelését kérte a Habsburgoktól.

A kép forrása: LINK

A Porosz Királyságot II. (Nagy) Frigyes tette európai nagyhatalommá az 1740 és 1786 közti uralkodása alatt. Megerősítette és modernizálta a porosz hadsereget, felvirágoztatta Poroszország gazdaságát, majd győztes háborúkkal növelte meg országa területét. Az osztrák örökösödési háborúban (1740-1748) megszerezte a Habsburgoktól az iparilag fejlett Sziléziát (melyet a Hétével háborúban [1756-1763] sem tudtak visszaszerezni a poroszoktól), majd részt vett Lengyelország legelső felosztásában is (1772). Ezzel előkèszìtette, hogy hazàja a màsik kèt feosztàsbòl is èrtèkes területeket kapjon (1793-ban ès 1795-ben). Ezek nyomán 1795-re a Porosz Királyság lett Európa egyik legnagyobb és katonailag legerősebb állama. Innentől kezdve Poroszországot már a Habsburg Birodalom legfőbb vetélytársaként emlegették.  

Következett a Napóleoni háborúk kora, mely alatt a francia császár 1806-ban megszüntette a Német-Római Birodalmat és helyén megalakította a Rajnai Szövetséget (1806-1813). Ebből később, Napóleon bukása után a Bécsi Kongresszus hozta létre a Német Szövetséget (1815-1866). Az új német összefogás két vezető hatalma Poroszország és a Habsburg állam lett, így a köztük való vetélkedés a teljes befolyás megszerzéséért már a kezdetekkor megindult. A tét ekkor már a német egység lett: vagyis a megszülető Német Birodalom porosz vagy osztrák vezetés alatti megalakulása.

Később, 1834-ben létrejött a Zollverein, a német államok vámközössége, melyből kimaradt Ausztria. A Német Birodalom megszületésében döntő szerepet az 1862-ben porosz miniszterelnökké kinevezett Otto von Bismarck játszott, akit az utókor "vaskancellárnak" nevezett el.

Bismarck. A kép forrása: LINK

A diplomáciában rendkívül ravasznak bizonyuló porosz kancellár elérte Schleswig és Lauenburg bekebelezését, majd két nagy háború kiprovokálásával a Német Császárság kikiáltását is (a porosz uralkodóház alatt). Az első háború 1866-ban Ausztriával zajlott (Königsbergi porosz győzelem), a másik pedig 1870 / 1871-ben Franciaországgal, szintén nagy porosz győzelemmel. Az utóbbi háború döntő csatája Sedannál zajlott, ahol maga III. Napóleon is porosz fogságba került.

A nagy porosz győzelmek révén Európa nagyhatalmai kénytelenek voltak elfogadni, hogy 1871 január 18-án Párizsban (a versaillesi palota tükörtermében) a poroszok kimondják a Német Birodalom megszületését. Ehhez az a poroszok vezette egységhez ugyanis a háborúk nyomán sorban csatlakoztak a német tartományok, sőt a megszülető Német Császársághoz még a német-francia vegyes lakosságú Elzász-Lotaringiát is hozzácsatolták.

Az egységes Németország a századfordulótól kezdve megindult Európa egyik legerősebb államává  alakulásának útján. Ipara, gazdasága az élvonalba emelte a fiatal birodalmat. Fokozatosan növekvő nemzetközi szerepre és a világ újrafelosztására törekedett, mely végül a világháborúk koráig vezetett.

A hunok népe alapvetően befolyásolta Európa és Ázsia történelmét a IV. és V. században. Kínában miattuk kezdődött meg a nagy fal építése, majd kontinensünk felé való vonulásuk indította el a népvándorlás korát.

A kép forrása: britannica.com

Később óriási szerepük volt a Római Birodalom meggyengítésében és bukásában. Legendás királyuk Attila (410-453) az V. század legkiemelkedőbb uralkodója volt. Ő hozta létre a korszak egyik leghatalmasabb nomád birodalmát Ázsia és Európa határvidékén. Meghódított és vazallusi szolgálatába kényszerített területe a Volgától egészen a Dunáig terjedt (lásd lenti térkép). Ez a különleges birodalom legnagyobb kiterjedését 451-ben érte el, amikor az Attila által kormányzott imperium a Kaszpi tengertől a Rajna vidékéig húzódott.

 Az alaptérképek forrása: LINK

A hunok eredete ma sem teljesen tisztázott, mint ahogyan nyelvüket sem ismerjük. Bizonyos tényezők türk kapcsolatokra (keveredésre/eredetre) utalnak és a kínai rokonság is történelmileg igazolt. Mindenesetre az írott forrásokban a Krisztus előtti III. századtól említik népüket hsziungnuk (xiongnu) néven. A IV. század elején, 318 körül az egymással hadat viselő kínai nagyurak újra megemlítik a hunokat, akiket segédhadakként "alkalmaznak" hadjárataikban. A korai hunok sztyeppei nomád életmódot folytattak a Sárga folyó közelében, miközben rendszeresen fosztogatták a délebbre fekvő, gazdag kínai tartományokat. Han Vu-ti császár Krisztus előtti I. században meg is elégelte támadásaikat és nagy vereséget mért a hunokra Kr.e. 100 körül.

A kínai győzelem után a hunok válságba kerültek. Egymással is háborúztak és Kínával is. Végül a Krisztus előtti I. század végén megtörtént a kettészakadás: az északi hunok egy nyugat felé történő lassú vándorlásba kezdtek, elhagyva a Sárga folyó vidékét, a déli hunok pedig új államot alapítottak egy új fővárossal. Ez lett a 427-re felépült Tongwancheng (Tungvancseng), Pekingtől 900 kilométerre nyugatra (a Sárga folyó mellett).

A vándorlást választó hunok 375-ben lépték át a Volgát, Balambér királyuk vezetésével. (Balambérről Jordanes írásaiból tudunk.) A vad és harcias hunok megjelenése a dél-orosz sztyeppén egy dominó-elvhez hasonlító népvándorlást indított el: az addig békésen nomadizáló germán törzsek (pl gótok) megindultak Európa és a Római Birodalom felé. A keleti birodalom sikeresen kivédte támadásukat (többször megvásárolva és nyugatra "küldve" a germánokat), ám a nyugati birodalom egyre nehezebben tudott megbirkózni az áradattal. A hunok királya 434-ben lett Attila, aki erős államot épített ki a Kárpát-medencében lévő központja köré és Róma területeit fenyegette.

Attila a hun király, Than Mór festményén (Forrás: wikimedia.org)

A nyugati birodalom ekkor Aetius hadvezérhez fordult, aki 451 júniusában megütközött Catalaunum mezején Attilával (a mai Franciaországban). Mindkét seregben hasonló arányban harcoltak germánok, így a végeredmény is döntetlen lett, ám a csata után Attila visszavonulásra kényszerült. Róma azonban ekkor még nem menekült meg teljesen: 1 évvel később ugyanis Attila Észak-Itáliára támadt, felégetve Aquileiát. A védelmet vezető Aetius a felperzselt föld taktikáját alkalmazta, de így sem tudta megakadályozni, hogy a hunok III. Valentinianus császár székhelyére, Ravennára támadjanak. A császár csak nagy nehézségek árán az utolsó pillanatban tudott elmenekülni Ravennából.

A legendás római hadvezér, Aëtius ábrázolása a monzai dyptichonon. (Forrás: LINK)

Később, 453 és 455 közt a korszak mindkét nagy hadvezére elhalálozott: előbb Attila 453 márciusában Krimhildával kötött házassága nászéjszakáján, majd Aetius 455-ben, személyesen a császár (III. Valentinianus) kezétől. Attila halála után a hunokra hanyatlás várt: a nagy uralkodó fiai egymásnak estek, de a győztes Ellák sem volt képes egységet teremteni. Ardarich gepida király, összefogva a hunok ellenségeivel a Nadeo melletti csatában, valahol a Száva folyó vidékén (455-ben) végleg legyőzte a hunokat. Ebben a csatában esett el Attila örököse, Ellák is.

A kép forrása: LINK

A hunok 455 után kiszorultak Európából és visszavonultak a dél-orosz sztyeppékre. Innentől számítva még 375 évnek kellett eltelnie addig, míg bizánci források szerint Sarkel vára mellett (a Kaukázustól északra) 830-ban felbukkantak az első magyar törzsek. A talàny, miszerint találkozhattak e a hun szorvány-csoportok és az első magyar törzsi elő-örsök egymással, ma is kérdéses, mint ahogyan az is, hogy korábban a IV. században Európa felé vándorló hunok érintkezhettek e az Ural-vidéki magyarsággal?

Akárhogyan is hunok rejtélyes népe ma is rengeteg megfejteni való érdekességet tartogat számunkra. Ezek megfejtése és esetleges rokonságunk bebizonyítása a későbbi történész-generációk feladata. 

Edward Gibbon hírneves, 18. századi brit történész az ókori Róma legendás hadvezérét, Flavius Aetiust (396-454) az "utolsó rómainak" nevezte. Középiskolai tanulmányainkból leginkább a 451-es catalaunumi csata kapcsán emlékszünk rá, melyben visszavonulásra kényszerítette Attila hun vezér seregét. De ki is volt ő valójában?

Aetius a Balkánon fekvő Moesia provinciában (a mai Bulgária területén) született Kr. u. 390 körül. Apja, Gaudentius lovassági parancsnok volt, pannóniai család sarja, azonban anyai ágon ősi patrícius családból származott. Gyermekként több mint húsz évig volt Alarich gót király, majd Rúga, hun fejedelem túsza. A gótok és hunok között élve kitanulta a germán és nomád hadviselés fortélyait, melyeket később, felnőtt éveiben mint római hadvezér sikeresen alkalmazott. Amellett megtanulta a hunok szokásait is nem beszélve arról, hogy fontos imsmerettségeket is kötött (pl Attilával).

Később katonai pályája gyorsan ívelt felfelé: 425-ben egy trónharcot követően - melyben Joannész és a kiskorú III. Valentiniánusz küzdött a trónért - elérte, hogy az anyacsászárné neki adja a "Magister militum per Gallias" (Gallia katonai parancsnoka) tisztséget. Rá is szolgált az előléptetésre, hiszen eredményesen harcolt a Rhone folyó mentén a vizigótokkal, száli frankokkal és a hispániai szvéb törzsek ellen. Később, Bonifatius és Felix (politikai ellenlábasai) legyőzése után, 433-ban már birodalmi rangot kapott, mint "Magister militum", vagyis a nyugatrómai birodalom katonai parancsnoka és igazi irányítója lett. Galla Placidia, III. Valentinianus (425-455) császár anyja, aki kiskorú fia helyett gyakorolta a hatalmat, folyamatosan próbálta eltávolítani a hatalomból, Aëtius azonban – többek között – jó hun kapcsolatainak köszönhetően mindig elhárította a régens próbálkozásait. Tekintélyéhez hozzájárult, hogy a szenátori nemességgel jó kapcsolatot tartott. Aetius 435-ben már patríciusi rangot kapott és consul lehetett.

Attila és a hun invázió ellenében sikerült megnyernie a frankokat, a burgundokat, a vizigótok és az armoricai kelták segítségét. 451-ben a catalaunumi (pontosabban mauriacumi) csatában Attilát rendkívüli erőfeszítéssel visszavonulásra kényszerítette. Attila 452-ben megtámadta Itáliát. Aëtius a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazta, aminek meg is lett az eredménye. Az élelmiszerhiány és a pestisjárvány következtében Attila Róma falai elől visszavonult Pannóniába.

Aetius halála

Később, 454-ben Petronius Maximus szenátor és Heraclius eunuch elhitették a császárral, III. Valentinianussal, hogy Aëtius az életére tör. Így 454. szeptember 21-én egy kihallgatás alkalmával Heraclius és az uralkodó saját kezűleg megölték a nagy hadvezért. (Egyes források szerint maga a császár döfte le.) Halálához hozzájárult még túlzott hatalma és hogy ragaszkodott fiának a császár leányával, Eudociával tervezett házasságához.

Bár az összeesküvők abban reménykedtek, hogy tettükkel kisajátíthatják Aetius hatalmát, páratlan tehetségét már nem tudták megszerezni, így aztán az ország anarchiába hullott. A zűrzavarban hamarosan a császár és a merénylők nagy része is életét vesztette, miközben az általános fejetlenségben senki sem akadt, aki segítő kezet nyújtott volna a Rómát elözönlő germán és frank törzsek ellenében. III. Vanetinianust 3 évvel Aetius halála után 455-ben az egykori hadvezér katonái ölték meg bosszúból egy csapatszemlén. Róma legnagyobb harcosának kivégzése tehát nem maradt megtorlatlanul.

Flavius Aetius meggyilkolása lényegében lezárta azt a kort, amikor a császárság még de facto birodalom volt, így aztán az utókor joggal nevezte őt az utolsó rómainak, aki erre a névre méltónak is bizonyult. Aetius halála után 22 évvel (476-ban) szétesett a Nyugat-Római Birodalom is, az utolsó császár Romulus Augustulus (alig 15 évesen) a trónról való lemondásra kényszerült és egy kolostorba vonult (haláláig). Róma aranykora leáldozott tehát, utolsó igazi katonája és hadvezére Flavius Aetius volt.

Isten hozott!

Az Aetius blog történelmi témákkal foglalkozó oldal, melyen érdekességeket olvashatsz a múltról. A névadó: Flavius Aetius a hunokkal vívott csaták V. századi hőse, Edward Gibbon szerint "az utolsó római". Neve egyet jelent a történelemmel egy fontos korszakhatár szimbóluma, az ókor és középkor választóvonalának megtestesítője. A blog cikkeihez jó időtöltést kívánok! Ha írnál, ide címezd leveled:

aetius2021@gmail.com