Napjainkban a dátumozás közismert módon és globálisan alkalmazva történik, ám a középkor jelentősen eltérő módszereket használt. Hogyan kelteztek eleink mondjuk ezer esztendeje? 

A jogbiztosító céllal kelt okleveleken például mindig feltüntették a kibocsátás dátumát, igaz, nem a napjainkban használt év-hó-nap megjelöléssel. Az év jelölésére több lehetőség is kínálkozott. Az egyik legelterjedtebb az uralkodási év volt. A császárok Nagy Károly, a pápák I. Hadrianus óta, a magyar királyok következetesen II. András óta jelölték, hogy az oklevél trónra lépésük hányadik évében kelt. Az uralkodás kezdetének ismerete lehetővé teszi az ilyen évjelölés pontos átszámítását. A számolásból adódó esetleges pontatlanságokat a napjainkban is használatos keresztény évszámítás megjelenése és elterjedése küszöbölte ki.A keresztény éra kezdőpontja Krisztus születése. Először Dionysius Exiguus római apát alkalmazta, érvényre jutását pedig Beda Venerabilisnak köszönhette, akinek Az időkről című munkája révén valamennyi keresztény népnél elterjedt. A többi számítási módot azonban csak a középkor végén tudta teljesen kiszorítani, s a pápai oklevelekben is csak a 10. század második felétől alkalmazták.

A különféle érák létezése mellett nehézséget okoz, hogy a középkorban helyenként változott az év kezdő napja. Az azóta egyeduralkodóvá vált január 1-jei évkezdést - habár ismerték - a 14. századig ritkán alkalmazták a hivatalos okiratokban, krónikákban. Csak a 16. század után vált Európa-szerte általánossá. Emellett évkezdő napnak számított március 1. (Velencében a 18. század végéig használták); március 25. (pl. Firenzében vagy Angliában, ahol az adózási évnek még ma is ez a kezdő napja); húsvét - annak ellenére, hogy évről évre más napra esett (pl. Franciaországban); szeptember 1. (a bizánci császárságban és a görög vallást követő népeknél), valamint a leginkább elterjedt december 25., karácsony. Magyarországon többnyire ez utóbbi volt használatos. A 13. századtól elvétve előfordult január 1-jei évkezdés is, amely a december 25-31. között írt oklevelek esetében nehezíti meg a helyes dátum megállapítását.

A napi dátumot a középkorban is jelölhették a mai formában, megjelölve a hónapot, napot, ez volt azonban a legritkább. Magyarországon például leginkább az egyházjogi ügyekben tevékenykedő közjegyzők kelteztek ily módon. Az általuk kibocsátott oklevelek mennyisége azonban csupán töredéke a hazai oklevéltermésnek. A hónapok latin elnevezését a középkor a rómaiaktól vette át, s azóta is ezt használjuk: januarius, februarius stb. Emellett több nemzeti nyelvben a hónapoknak létezett más elnevezése is. A magyarban például a hónap legjelentősebb egyházi ünnepéhez kapcsolódott.

A legelterjedtebb keltezési mód is a különböző ünnepekhez kötődött: ha a megjelölni kívánt időpont ünnepnapra esett, a dátum az ünnep nevét tartalmazta, ha a kalendárium arra a napra nem tüntetett fel ünnepet, azt jelezték, hogy milyen ünnepnap előtt vagy után, a hét melyik napján történt az esemény vagy kelt az oklevél. Nézzünk néhány példát! Ha az oklevél végén a következő keltezést találjuk: "datum in festo sancti Stephani regis, anno domini MCCCC XL mo", akkor tudjuk, hogy azt a nótárius 1440-ben, Szent István király ünnepnapján, azaz augusztus 20-án írta. Aki az egyházi ünnepeket ismeri, annak naptárt se kell ehhez kézbe vennie. Ha azonban azt olvassuk: "datum feria sexta proxima post festum sancti Stephani regis anno...", akkor a dátum pontos átírásához már oklevéltani naptár szükséges, ha nem áll szándékunkban bonyolult számításokba fogni. Csak így tudhatjuk meg, hogy az 1440-es évben a Szent István nap után feria sexta, vagyis a hét hatodik napja, a péntek augusztus hányadik napjára esett. A hét első napja a vasárnap volt, amelyet azonban Dominica néven jelöltek, feria secunda a kedd volt, feria tercia a szerda, és így tovább. A keltezést az is nehezíti, hogy míg a példában említett Szent István napja mindig augusztus 20-ra esik, addig az egyházi évnek vannak változó ünnepei is: megtartásuk ideje legnagyobbrészt a húsvét időpontjától függ.

A középkorban nem ismerték a ma használatos egy-egy évre szóló naptárt. Úgynevezett öröknaptárt használtak, amelyben csak az állandó ünnepek és a szentek nevei szerepeltek a maguk változatlan helyén. A mozgó ünnepek és a vasárnapok jelölésére az úgynevezett aranyszám és a vasárnapi betű szolgált. A számítás megkönnyítésére gyakran egy naptárkeréknek nevezett ábrát mellékeltek. Ez a számunkra nehézkesnek tűnő keltezési módszer olyannyira népszerű volt, hogy még a 16. század végén, teljesen protestáns vidékeken is a szentek ünnepei szerint kelteztek hivatalos és magánjellegű iratokat egyaránt.

A középkori ember számára az idő múlását legplasztikusabban az egymást követő ünnepek eljövetele jelezte. Egyházi ünnepekhez kapcsolódtak a mezőgazdasági termények beszolgáltatásának napjai és a bírósági határnapok, például Vízkereszt, Szent György stb. octavájára, azaz nyolcadik napjára szólt az idézés. Az ünnepnapok száma Európában időről időre és helyenként is eltért egymástól. Az ünnepek köre évszázadról évszázadra bővült: például a Szentháromság ünnepét XXII. János pápa tette általánosan kötelezővé 1334-ben; Mária látogatásának, Sarlós Boldogasz-szonynak ünnepét VI. Orbán pápa emelte ferences rendi ünnepből általános egyházi ünneppé 1389-ben; Urunk színeváltozásának augusztus 6-án megült napját III. Callixtus pápa a nándorfehérvári győzelem hálaemlékezetére tette az egyházban egyetemessé. Emellett léteztek helyi szentek is, akiket csak egy-egy országban, esetleg csak valamely szűkebb régióban tiszteltek. Míg a Thüringiában ifjan elhalt magyar királylány, Árpád-házi Szent Erzsébet Európa-szerte ismert és kedvelt szentté vált hihetetlenül rövid idő alatt, addig a Magyarországon rendkívül népszerű Szent László király tisztelete alig terjedt túl az ország határain.

A kötelezően megtartandó ünnepeket Magyarországon elsőként a szabolcsi zsinat határozatai írták elő 1092-ben. Az itt felsorolt ünnepek száma - a vasárnapokon kívül - 28, míg az 1493-ban megtartott esztergomi és az 1515-ös veszprémi zsinat már ötvennél is több ünnep megtartásáról rendelkezett. Az ünnepeket parancsolt és nem parancsolt ünnepekre osztották fel. Míg az utóbbit csak az egyházi szertartásokban kellett megtartani, addig a parancsolt ünnepek a hívőknek is két kötelességgel jártak: misehallgatással és a szolgai munkáktól való tartózkodással. Az ünnepek sorából a karácsony és a húsvét mellett - jelentőségét tekintve - mindenütt kiemelkedett az egyházközség saját védőszentjének ünnepe, amely az év egyik legjelentősebb helyi eseménye volt. A nagy búcsújáró helyek, mint például Várad is, ezen az ünnepen vonzották a legtöbb hívőt.