Wiliam Strauss és Neil Howe 1991-ben megjelent Generációk című könyve emelte be a közbeszédbe annak idején azt a felosztást, mely kezdetben csak a vásárló szokásokra majd idővel a modernizációhoz való kapcsolatokra, a fiatalok társas viselkedésére, motivációira állapított meg kategóriákat, leginkább a digitális kultúrához való viszonyulás alapján. A fő rendezőelv a születés évszáma, mely szorosan befolyásolja ezt a bizonyos viszonyulást.

A kép forrása: koch.com.au

Az említett tipizálás alapján a legidősebb korcsoportot a „veteránoknak” nevezettek alkotják, akik 1945-ben vagy korábban születtek (vagyis 78 évnél idősebbek). Őket követik a „baby boomerek” vagyis az 1946 és 1964 között világra jöttek, a háború utáni első generáció tagjai (ma 59-77 évesek). Az „X" generációt” azok alkotják, akik 1965 és 1979 között születtek vagyis ma 44-58 évesek. Következnek a fiatalabb korosztályok először akik 1980 és 1994 között látták meg a napvilágot, ők az „Y generáció” tagjai (29-43 évesek) Végül a legifjabbak: a „Z generációba” tartozók 1995 és 2009 között születtek (ma 14-28 esztendősek) és a legújabb korosztály az úgynevezett „alfa generáció” fiataljai, akik 2010-ben vagy utána jöttek világra és még általános iskolások.

Minden említett generációnak megvan a maga sajátos kapcsolata a modern korral illetve annak vívmányaival. A veteránok helyzete a legnehezebb, mert tőlük áll legtávolabb az informatika világa, miközben szeretnének kapcsolatban maradni fiaikkal, lányaikkal, unokáikkal. Ehhez azonban tudniuk kellene használni az emaileket, sőt az okos telefonok illetve a közösségi média ismeretére szükségük volna.

A baby boomer generáció tagjai (a ma hatvanasok és hetvenesek) csak alig valamivel vannak közelebb az informatikához. Igazából az "X" generáció (40-es és 50-es korosztály) az első, amely szakdolgozatához, egyetem utáni továbbképzéseihez majd munkájához első körben használta a számítógépeket. Ők felnőtt fejjel kezdtek ennek a világnak a megismeréséhez, így másként tekintenek az újabb és újabb technikai találmányokra, programokra és kütyükre. Legtöbbjük számára mindez kötelező kihívás, melyet meg kell oldaniuk. Az "Y" generáció (a mai harmincasok) viszont már élvezettel használ minden újdonságot, ők egészen más hozzáállást tanúsítanak a digitális világhoz. Az "Y" korosztály már az egyetem alatt is használta a számítógépeket számukra természetes a mindennapokban az informatika jelentette kényelem.

A digitális kultúra első igazi függői azonban a "Z" generáció tagjai, akik 1995 után, jellemzően a 2000-es években születtek (legfiatalabbjai 2008-ban, 2009-ben) és ma középiskolások illetve huszonévesek. Ők már nem is tudnak létezni okos telefonok, laptopok, asztali számítógépek és egyéb kütyük nélkül. Számukra a közösségi média, a Facebook, Instagram, Twitter, TikTok, Snapchat, Spotify és a YouTube annyira a mindennapok része, hogy függővé váltak. Interneten vásárolnak, ott rendelnek pizzát, neten ismerkednek, szinte csak ott kommunikálnak, és sokan ott is dolgoznak. Telefonnal fizetnek mindenhol és kb mindent a világhálón intéznek. Persze minden generációban vannak kivételek, akadnak 80 évesek, akik számítógépes programokat írnak és 14 évesek, akiknek soha nem volt a kezében okos telefon, DE ők a ritka kivételek.

Végül itt a legújabb Alfa generáció, a 2010 után születettek, ma 13 alattiak (hetedikesnél kisebbek) akiknél egyelőre alig tudni, hogy mit okoz a digitális kultúra mindent elsöprő hatása. Ők már csak emoji jelekkel tudnak kommunikálni és gyakran nem is értjük, hogy mi mit jelent náluk.

Nagy kérdés: hová tart a világ, milyen lesz a jövő embere. Eltűnnek vajon a hagyományos viselkedési formák és kommunikációs csatornák?

Azt a korszakot mely megteremtette az Európa által is elismert keresztény magyar államot, kiépítette a világi és egyházi közigazgatást illetve kialakította a lakosság letelepedett, feudális életformáját, államalapításnak szoktuk nevezni. A megfogalmazásból kitűnik: nem egyetlen nap alatt történt, sőt egy teljes évszázadnál is több kellett megvalósulásához. Erre utal a 100 évvel később trónra kerülő Szent László és Könyves Kálmán uralkodói korszaka 1077 és 1116 között, mely alatt - a két Árpád-házi király döntései révén - még szigorú törvények kellettek a letelepedett életmód és keresztény vallásgyakorlás kötelezővé tételéhez. Az államalapítást Szent István kezdte tehát a püspökségek és vármegyék kialakításával illetve a kereszténység felvételét, gyakorlását előíró rendelkezések bevezetésével, de a folyamatot Szent László és Könyves Kálmán fejezte be a lakosság valódi keresztény életmódra való áttérítésével.

Szent István a Képes Krónikában. Forrás: LINK

Az alábbi idézet Szent László 1092-es I. törvénykönyvéből való és bizonyítja, hogy bizony 92 évvel Szent István megkoronázása után is szükségesnek ítélték ilyen rendelkezések meghozatalát:

„ ... akik pogány szokás szerint kutak mentén áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.”

Az államalapítás hosszú folyamat volt, mégis egy adott naphoz kötjük megünneplését. Szent István királyunk először ugyanis augusztus 15 –ét jelölte ki az esemény megünneplésére, mert ez volt Nagyboldogasszony napja, vallási ünnep és a Magyar Királyság törvénynapja. Ekkor - és innentől kezdve minden évben ezen a napon - összehívták a királyi tanácsot törvényalkotás céljából. Később változott a helyzet: az állam megalapításának ünnepe augusztus 20 –ra változott mégpedig Szent László királyunk jóvoltából, aki 45 évvel István király halála után, 1083 augusztus 20 -án - VII. Gergely pápa hozzájárulásával - gondoskodott az államalapító nagy király szentté avatásáról. Később az ünnep bekerült az Aranybullába is, majd Nagy Lajos egyházi ünneppé nyilvánította. Augusztus 20. később, a 18. században emelkedett a nemzeti ünnepnapok sorába, mégpedig 1771 –ben, Mária Terézia rendelkezése nyomán.

A Magyar Királyság megalakulása és európai elismerése nem ment zökkenőmentesen. Istvánnak meg kellett nyernie hozzá a korabeli világ két legbefolyásosabb urát: III. Ottó császárt (a Német-Római Birodalom urát) és II. Szilveszter pápát (a kereszténység első emberét) majd ki kellett harcolnia a magyar törzsi vezetők részéről is az új rendszer elfogadását. István először Koppánnyal hadakozott, majd az erdélyi Gyula vezérrel (nagybátyjával), később pedig a Maros-vidékét birtokló Ajtonnyal (akit Csanád-vezér segítségével győzött le). István király hosszú, 38 éves uralkodásának túlnyomó része hadakozásokkal telt.

Szent István megkoronázásának helye és időpontja is bizonytalan: a történészek szerint a szertartás történhetett Esztergomban és Székesfehérváron is, idejét nézve pedig 1000 decemberében vagy 1001 kezdetén. A leginkább elfogadott nézet szerint 1000 karácsonyán zajlott, a helyet tekintve pedig Esztergomban az Árpádok (vagyis a Turul-nemzettség) ősi központjában.

Az államalapítás során a püspökségek és vármegyék kialakítása megkövetelte a régi, törzsi alapú berendezkedés felszámolását, a két törvénykönyv pedig előírta a régi életmód teljes felszámolását. Mindezek miatt István nem örvendett túl nagy népszerűségnek a nép körében. Az embereket templomok építésére és misézésekre kényszerítették (vagyis egy új hit gyakorlására), miközben adót kellett fizetniük és felhagyniuk a szabad vándorlás (kóborlás) ősi, nomád gyakorlatával. A népnek a sztyeppei, nomád életmódját és ősi, törzsi vallását kellett lecserélnie az új, európai életmódra, melyet kezdetben idegenek, német lovagok és latin nyelvű hittérítők közvetítettek.

Istvánt csak sokkal később, az utókor kezdte elismerni és méltatni, ráébredve arra, hogy amit tett, az megmentette a magyarságot a beolvadástól. Azok a népek ugyanis, akik megtagadták a kereszténységet illetve a beilleszkedést a keresztény Európába, a kihalás és beolvadás sújtotta. Így jártak a szkíták, a hunok és a besenyők is. EZ AZ, amit igazából ünneplünk minden évben augusztus 20-án és erre kell emlékeznünk is ha Szent Istvánra és államalapításunkra gondolunk.

A címben feltett kérdésre, miszerint "Poroszországból hogyan lett Német Birodalom" összetett a válasz. Először ugyanis magának Poroszországnak a megszületését kell tisztáznunk, mert bizony annak is külön története van. Az előzmények a XII. századba vezetnek, amikor 1144-ban a Német-római Birodalmon belül megszületett a Brandenburgi őrgrófság. A Berlin központtal megszerveződő és egyre fontosabb, gyorsan fejlődő tartomány 1356-ra nyerte el a választófejedelemségi rangot, ami azt jelentette, hogy ezentúl a mindenkori brandenburgi fejedelem tagja lehetett annak a hét legfontosabb birodalmi méltóságból álló tanácsnak, melynek tagjai maguk közül választhattak császárt (ha az előző elhalálozott). Ezt a szokást és jogszabályt a Német Aranybulla rögzítette 1356-ban. (A hét választófejedelem egyébként: a mindenkori cseh király, a szász választófejedelem, a rajnai palotagróf, a brandenburgi választófejedelem, illetve három érsek: a trieri, a mainzi és a kölni.)

A kép forrása: LINK

Valamivel később, 1415-ben Zsigmond császár a Hohenzollern családnak adományozta Brandenburgot, mely dinasztia innentől kezdve Európa legjelentősebb uralkodó-házai közé emelkedett. Alig több, mint 100 esztendővel később ugyanis, 1525-ben a Hohenzollernek házasságkötés útján megkaparintották a Brandenburgtól keletre fekvő Porosz Hercegséget is, így a két terület 1618-ra egyesülhetett Brandenburg-Poroszország néven. (A poroszok eredendően egy balti-szláv népet alkottak, majd a Német Lovagrend megtelepedésével elnémetesedtek. Területük egy időre a Német Lovagrendé lett, mely aztán szekularizálódott [világivá vált] és Porosz Hercegséggé alakult.) A Hohenzollern-család mindenesetre felemelkedett, Brandenburg és a Porosz Hercegség élén, idővel ők adták a porosz királyokat, majd a német császárokat egészen 1918-ig, amikor az utolsó német uralkodót, II. Vilmost 1918 november 9-én elűzték Németországból. De térjünk vissza Poroszország történetéhez, mely a XVII. században hatalmas változások előtt állt.

A XVI. században Brandenburg mèg csak egy apró nèmet tartomàny volt, mikènt a Porosz hercegség is (lengyel hűbér alatt). A kép forrása: LINK

A 30 éves háborúban (1618-1648) - mely a protestáns német tartományok és a katolikus Habsburg császári udvar (illetve a hozzá hű katolikus liga) között zajlott - Poroszország ügyesen taktikázott és végül a győztesek oldalán zárta a háborút. Győztesként a Vesztfáliai békében fontos területekkel gyarapodott: megkapta a tengerparti Pomerániát. Újabb szakaszhatárt jelentett Poroszország történelmében a Spanyol örökösödési háború (1701-1714) mely Franciaország és a Habsburgok között zajlott a spanyol trónért. Ebben ismét csak az ügyes porosz taktikázásnak köszönhetően a nagyhatalmak elismerték a Porosz Királyság megszületését 1701-ben. Ezt egyébként III. Frigyes brandenburgi választófejedelem érte el, amikor a Német-római császárnak nyújtott porosz katonai segítségnyújtás fejében országának királyság-rangra emelését kérte a Habsburgoktól.

A kép forrása: LINK

A Porosz Királyságot II. (Nagy) Frigyes tette európai nagyhatalommá az 1740 és 1786 közti uralkodása alatt. Megerősítette és modernizálta a porosz hadsereget, felvirágoztatta Poroszország gazdaságát, majd győztes háborúkkal növelte meg országa területét. Az osztrák örökösödési háborúban (1740-1748) megszerezte a Habsburgoktól az iparilag fejlett Sziléziát (melyet a Hétével háborúban [1756-1763] sem tudtak visszaszerezni a poroszoktól), majd részt vett Lengyelország legelső felosztásában is (1772). Ezzel előkèszìtette, hogy hazàja a màsik kèt feosztàsbòl is èrtèkes területeket kapjon (1793-ban ès 1795-ben). Ezek nyomán 1795-re a Porosz Királyság lett Európa egyik legnagyobb és katonailag legerősebb állama. Innentől kezdve Poroszországot már a Habsburg Birodalom legfőbb vetélytársaként emlegették.  

Következett a Napóleoni háborúk kora, mely alatt a francia császár 1806-ban megszüntette a Német-Római Birodalmat és helyén megalakította a Rajnai Szövetséget (1806-1813). Ebből később, Napóleon bukása után a Bécsi Kongresszus hozta létre a Német Szövetséget (1815-1866). Az új német összefogás két vezető hatalma Poroszország és a Habsburg állam lett, így a köztük való vetélkedés a teljes befolyás megszerzéséért már a kezdetekkor megindult. A tét ekkor már a német egység lett: vagyis a megszülető Német Birodalom porosz vagy osztrák vezetés alatti megalakulása.

Később, 1834-ben létrejött a Zollverein, a német államok vámközössége, melyből kimaradt Ausztria. A Német Birodalom megszületésében döntő szerepet az 1862-ben porosz miniszterelnökké kinevezett Otto von Bismarck játszott, akit az utókor "vaskancellárnak" nevezett el.

Bismarck. A kép forrása: LINK

A diplomáciában rendkívül ravasznak bizonyuló porosz kancellár elérte Schleswig és Lauenburg bekebelezését, majd két nagy háború kiprovokálásával a Német Császárság kikiáltását is (a porosz uralkodóház alatt). Az első háború 1866-ban Ausztriával zajlott (Königsbergi porosz győzelem), a másik pedig 1870 / 1871-ben Franciaországgal, szintén nagy porosz győzelemmel. Az utóbbi háború döntő csatája Sedannál zajlott, ahol maga III. Napóleon is porosz fogságba került.

A nagy porosz győzelmek révén Európa nagyhatalmai kénytelenek voltak elfogadni, hogy 1871 január 18-án Párizsban (a versaillesi palota tükörtermében) a poroszok kimondják a Német Birodalom megszületését. Ehhez az a poroszok vezette egységhez ugyanis a háborúk nyomán sorban csatlakoztak a német tartományok, sőt a megszülető Német Császársághoz még a német-francia vegyes lakosságú Elzász-Lotaringiát is hozzácsatolták.

Az egységes Németország a századfordulótól kezdve megindult Európa egyik legerősebb államává  alakulásának útján. Ipara, gazdasága az élvonalba emelte a fiatal birodalmat. Fokozatosan növekvő nemzetközi szerepre és a világ újrafelosztására törekedett, mely végül a világháborúk koráig vezetett.

A hunok népe alapvetően befolyásolta Európa és Ázsia történelmét a IV. és V. században. Kínában miattuk kezdődött meg a nagy fal építése, majd kontinensünk felé való vonulásuk indította el a népvándorlás korát.

A kép forrása: britannica.com

Később óriási szerepük volt a Római Birodalom meggyengítésében és bukásában. Legendás királyuk Attila (410-453) az V. század legkiemelkedőbb uralkodója volt. Ő hozta létre a korszak egyik leghatalmasabb nomád birodalmát Ázsia és Európa határvidékén. Meghódított és vazallusi szolgálatába kényszerített területe a Volgától egészen a Dunáig terjedt (lásd lenti térkép). Ez a különleges birodalom legnagyobb kiterjedését 451-ben érte el, amikor az Attila által kormányzott imperium a Kaszpi tengertől a Rajna vidékéig húzódott.

 Az alaptérképek forrása: LINK

A hunok eredete ma sem teljesen tisztázott, mint ahogyan nyelvüket sem ismerjük. Bizonyos tényezők türk kapcsolatokra (keveredésre/eredetre) utalnak és a kínai rokonság is történelmileg igazolt. Mindenesetre az írott forrásokban a Krisztus előtti III. századtól említik népüket hsziungnuk (xiongnu) néven. A IV. század elején, 318 körül az egymással hadat viselő kínai nagyurak újra megemlítik a hunokat, akiket segédhadakként "alkalmaznak" hadjárataikban. A korai hunok sztyeppei nomád életmódot folytattak a Sárga folyó közelében, miközben rendszeresen fosztogatták a délebbre fekvő, gazdag kínai tartományokat. Han Vu-ti császár Krisztus előtti I. században meg is elégelte támadásaikat és nagy vereséget mért a hunokra Kr.e. 100 körül.

A kínai győzelem után a hunok válságba kerültek. Egymással is háborúztak és Kínával is. Végül a Krisztus előtti I. század végén megtörtént a kettészakadás: az északi hunok egy nyugat felé történő lassú vándorlásba kezdtek, elhagyva a Sárga folyó vidékét, a déli hunok pedig új államot alapítottak egy új fővárossal. Ez lett a 427-re felépült Tongwancheng (Tungvancseng), Pekingtől 900 kilométerre nyugatra (a Sárga folyó mellett).

A vándorlást választó hunok 375-ben lépték át a Volgát, Balambér királyuk vezetésével. (Balambérről Jordanes írásaiból tudunk.) A vad és harcias hunok megjelenése a dél-orosz sztyeppén egy dominó-elvhez hasonlító népvándorlást indított el: az addig békésen nomadizáló germán törzsek (pl gótok) megindultak Európa és a Római Birodalom felé. A keleti birodalom sikeresen kivédte támadásukat (többször megvásárolva és nyugatra "küldve" a germánokat), ám a nyugati birodalom egyre nehezebben tudott megbirkózni az áradattal. A hunok királya 434-ben lett Attila, aki erős államot épített ki a Kárpát-medencében lévő központja köré és Róma területeit fenyegette.

Attila a hun király, Than Mór festményén (Forrás: wikimedia.org)

A nyugati birodalom ekkor Aetius hadvezérhez fordult, aki 451 júniusában megütközött Catalaunum mezején Attilával (a mai Franciaországban). Mindkét seregben hasonló arányban harcoltak germánok, így a végeredmény is döntetlen lett, ám a csata után Attila visszavonulásra kényszerült. Róma azonban ekkor még nem menekült meg teljesen: 1 évvel később ugyanis Attila Észak-Itáliára támadt, felégetve Aquileiát. A védelmet vezető Aetius a felperzselt föld taktikáját alkalmazta, de így sem tudta megakadályozni, hogy a hunok III. Valentinianus császár székhelyére, Ravennára támadjanak. A császár csak nagy nehézségek árán az utolsó pillanatban tudott elmenekülni Ravennából.

A legendás római hadvezér, Aëtius ábrázolása a monzai dyptichonon. (Forrás: LINK)

Később, 453 és 455 közt a korszak mindkét nagy hadvezére elhalálozott: előbb Attila 453 márciusában Krimhildával kötött házassága nászéjszakáján, majd Aetius 455-ben, személyesen a császár (III. Valentinianus) kezétől. Attila halála után a hunokra hanyatlás várt: a nagy uralkodó fiai egymásnak estek, de a győztes Ellák sem volt képes egységet teremteni. Ardarich gepida király, összefogva a hunok ellenségeivel a Nadeo melletti csatában, valahol a Száva folyó vidékén (455-ben) végleg legyőzte a hunokat. Ebben a csatában esett el Attila örököse, Ellák is.

A kép forrása: LINK

A hunok 455 után kiszorultak Európából és visszavonultak a dél-orosz sztyeppékre. Innentől számítva még 375 évnek kellett eltelnie addig, míg bizánci források szerint Sarkel vára mellett (a Kaukázustól északra) 830-ban felbukkantak az első magyar törzsek. A talàny, miszerint találkozhattak e a hun szorvány-csoportok és az első magyar törzsi elő-örsök egymással, ma is kérdéses, mint ahogyan az is, hogy korábban a IV. században Európa felé vándorló hunok érintkezhettek e az Ural-vidéki magyarsággal?

Akárhogyan is hunok rejtélyes népe ma is rengeteg megfejteni való érdekességet tartogat számunkra. Ezek megfejtése és esetleges rokonságunk bebizonyítása a későbbi történész-generációk feladata. 

Edward Gibbon hírneves, 18. századi brit történész az ókori Róma legendás hadvezérét, Flavius Aetiust (396-454) az "utolsó rómainak" nevezte. Középiskolai tanulmányainkból leginkább a 451-es catalaunumi csata kapcsán emlékszünk rá, melyben visszavonulásra kényszerítette Attila hun vezér seregét. De ki is volt ő valójában?

Aetius a Balkánon fekvő Moesia provinciában (a mai Bulgária területén) született Kr. u. 390 körül. Apja, Gaudentius lovassági parancsnok volt, pannóniai család sarja, azonban anyai ágon ősi patrícius családból származott. Gyermekként több mint húsz évig volt Alarich gót király, majd Rúga, hun fejedelem túsza. A gótok és hunok között élve kitanulta a germán és nomád hadviselés fortélyait, melyeket később, felnőtt éveiben mint római hadvezér sikeresen alkalmazott. Amellett megtanulta a hunok szokásait is nem beszélve arról, hogy fontos imsmerettségeket is kötött (pl Attilával).

Később katonai pályája gyorsan ívelt felfelé: 425-ben egy trónharcot követően - melyben Joannész és a kiskorú III. Valentiniánusz küzdött a trónért - elérte, hogy az anyacsászárné neki adja a "Magister militum per Gallias" (Gallia katonai parancsnoka) tisztséget. Rá is szolgált az előléptetésre, hiszen eredményesen harcolt a Rhone folyó mentén a vizigótokkal, száli frankokkal és a hispániai szvéb törzsek ellen. Később, Bonifatius és Felix (politikai ellenlábasai) legyőzése után, 433-ban már birodalmi rangot kapott, mint "Magister militum", vagyis a nyugatrómai birodalom katonai parancsnoka és igazi irányítója lett. Galla Placidia, III. Valentinianus (425-455) császár anyja, aki kiskorú fia helyett gyakorolta a hatalmat, folyamatosan próbálta eltávolítani a hatalomból, Aëtius azonban – többek között – jó hun kapcsolatainak köszönhetően mindig elhárította a régens próbálkozásait. Tekintélyéhez hozzájárult, hogy a szenátori nemességgel jó kapcsolatot tartott. Aetius 435-ben már patríciusi rangot kapott és consul lehetett.

Attila és a hun invázió ellenében sikerült megnyernie a frankokat, a burgundokat, a vizigótok és az armoricai kelták segítségét. 451-ben a catalaunumi (pontosabban mauriacumi) csatában Attilát rendkívüli erőfeszítéssel visszavonulásra kényszerítette. Attila 452-ben megtámadta Itáliát. Aëtius a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazta, aminek meg is lett az eredménye. Az élelmiszerhiány és a pestisjárvány következtében Attila Róma falai elől visszavonult Pannóniába.

Aetius halála

Később, 454-ben Petronius Maximus szenátor és Heraclius eunuch elhitették a császárral, III. Valentinianussal, hogy Aëtius az életére tör. Így 454. szeptember 21-én egy kihallgatás alkalmával Heraclius és az uralkodó saját kezűleg megölték a nagy hadvezért. (Egyes források szerint maga a császár döfte le.) Halálához hozzájárult még túlzott hatalma és hogy ragaszkodott fiának a császár leányával, Eudociával tervezett házasságához.

Bár az összeesküvők abban reménykedtek, hogy tettükkel kisajátíthatják Aetius hatalmát, páratlan tehetségét már nem tudták megszerezni, így aztán az ország anarchiába hullott. A zűrzavarban hamarosan a császár és a merénylők nagy része is életét vesztette, miközben az általános fejetlenségben senki sem akadt, aki segítő kezet nyújtott volna a Rómát elözönlő germán és frank törzsek ellenében. III. Vanetinianust 3 évvel Aetius halála után 455-ben az egykori hadvezér katonái ölték meg bosszúból egy csapatszemlén. Róma legnagyobb harcosának kivégzése tehát nem maradt megtorlatlanul.

Flavius Aetius meggyilkolása lényegében lezárta azt a kort, amikor a császárság még de facto birodalom volt, így aztán az utókor joggal nevezte őt az utolsó rómainak, aki erre a névre méltónak is bizonyult. Aetius halála után 22 évvel (476-ban) szétesett a Nyugat-Római Birodalom is, az utolsó császár Romulus Augustulus (alig 15 évesen) a trónról való lemondásra kényszerült és egy kolostorba vonult (haláláig). Róma aranykora leáldozott tehát, utolsó igazi katonája és hadvezére Flavius Aetius volt.

Isten hozott!

Az Aetius blog történelmi témákkal foglalkozó oldal, melyen érdekességeket olvashatsz a múltról. A névadó: Flavius Aetius a hunokkal vívott csaták V. századi hőse, Edward Gibbon szerint "az utolsó római". Neve egyet jelent a történelemmel egy fontos korszakhatár szimbóluma, az ókor és középkor választóvonalának megtestesítője. A blog cikkeihez jó időtöltést kívánok! Ha írnál, ide címezd leveled:

aetius2021@gmail.com